Ugrás a fő tartalomra

KAMASZ KALAUZ - Nem a tanárnak tanulsz... (2)

 

az életnek tanulsz



Ha a gyerek tanul, de a jegye rossz

Ismerős jelenet: egy szülő csalódottan áll a szülői értekezlet után, kezében a jegyek, fejében a kérdések: „De hát ő tanult. Tudta. Ott voltam, hallottam. Mégis hármast kapott. Sőt: valamit kérdeztek, amit nem is tanítottak. Vagy nem így. Akkor most kiben van a hiba?”

A válasz nem kényelmes. Igenis kimondható: van úgy, hogy a hiba nem a gyerekben van.

A rendszeres tanulás, a felkészülés, a figyelem – ezek értékek. És ha ezek után az osztályzat nem tükrözi vissza a befektetett munkát, akkor az is egy lehetséges opció, hogy nem a diák hibázott. Talán a tanár módszertana volt pontatlan. Talán a számonkérés nem azt mérte, amit meg kellett volna tanítani. Vagy talán olyan tudást kért számon, amelyet nem volt alkalma megszerezni a gyereknek – nem az ő hibájából.

Nem könnyű erről beszélni. Mert szeretjük azt hinni, hogy a rendszer igazságos. Hogy a jegyek pontos tükörképei a tudásnak. Hogy a tanár mindig következetes, és mindenki számára világos, mit is vár el. De a valóság más. A valóságban vannak tanárok, akik nem tanítanak jól. Akik nem érzik, mennyi az elég. Vagy túl gyorsan haladnak. Vagy egy egész dolgozatot a tankönyv apróbetűs részeiből állítanak össze – amiről az órán egy szó sem hangzott el.

És a gyerek ott áll a dolgozat felett, a fejében rend van, de a papíron más kérdések sorakoznak. Ismeretlenek. Ijesztőek. Aztán jön a hármas. A kettes. Egy magyarázat nélküli elégtelen.
És jön az első gondolat: „Buta vagyok.” Pedig nem az. Csak olyan játszmába került, aminek nem ismerték vele a szabályait.

És itt jön a szülő szerepe. Mert az iskola olykor nem ad igazat a gyereknek. De ha otthon legalább az elhangzik: „Láttam, hogy tanultál.” „Nem a jegy mutatja, mennyit tudsz.” „Büszke vagyok, mert szorgalmas voltál.”– akkor történik valami. A gyerek nem roppan össze. Nem szakad le róla az önbizalom. Hanem tanul valamit, amit az iskola nem tanít:
hogy a teljesítmény nem mindig látványos, de akkor is számít.

És szülőként ezt mondani – az egyik legnagyobb ajándék, amit adhatunk. Olyan mondatok ezek, amelyek a rossz jegyeknél is tovább tartanak. Mert a valódi tudás nem mindig kap elismerést. De megtartja az embert akkor is, amikor az elismerés épp elmarad.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

TUDÁSTÁR - DRÁMAJÁTÉKTÁR: Három hang

  Ezt a játékot holt-idő kitöltőnek ajánlom. Az első játékos kigondol egy három hangból álló szót, pl: ’kép’ – ezt nem mondja ki, hanem helyette röviden körülírja: ’a fotó is ez’. Ebből a következő játékos kitalálja a gondolt szót, de nem mondja ki hangosan ő sem, hanem továbbra is fejben megváltoztat benne egy hangot, pl. ’kép’ → ’kap’ és ő is csak körülírást ad, pl. ’karácsonykor mindenki ajándékot…’, stb. Bármeddig játszható, mert rengeteg ilyen szó van a magyarban. Vigyázat: a hosszú magán- és mássalhangzók is külön hangnak számítanak, hisz pl. ’kor’ és ’kór’ vagy ’ara’ és ’arra’ egész mást jelentenek. Buszon, vonaton jó unaloműző, akár ketten is elegendőek hozzá!

MENTÁLHIGIÉNÉ - Az emberi viselkedésről: az előítélet 2.

  Az előítéleteink sztereotípiákon alapulnak.  „A sztereotípiák hozzásegítenek ahhoz, hogy igazoljunk egy igazságtalan rendszert, amelyben egyesek a társadalom csúcsán, mások pedig az alján vannak. Sőt, némiképp paradox módon, olykor még azok is támogatják a rendszerigazoló sztereotípiákat, akikkel a rendszer igazságtalanul bánik – például a parlamenti képviselőnő (aki tehát dolgozó nő) arról papol, hogy a nőknek a fő feladata a szülés és a gyermekgondozás.” (Aronson) Az előítéletek „hasznosak” – azoknak, akik alkalmazzák.  Például egy olyan társadalomban, amely elnyomja a nőket, a férfiak számára hasznos azt állítani, hogy a nők csak a házimunkára alkalmasak, hisz így nem jelent a másik nem konkurrenciát a karrierjükben, ráadásul házi rabszolgát nyernek. Nyilván azok számára rendkívül ártalmasak az előítéletek, akiket sújtanak. Különlegesen kegyetlen viselkedés például a tulajdonítás (attribúció). Az emberek mindig mindent igyekeznek ellátni magyarázatokkal; ha valam...

SZUBJEKTÍV - Téli mesék 2. rész

  A város szélén, ahol a tél csendje úgy ült meg a háztetőkön, mintha vattából szőttek volna minden hangot, élt néhány ember, akik nem tudtak nagy csodákat tenni — de aprókat annál inkább. És néha, a tél ünnepi idején, ezek az apró csodák voltak a legnagyobbak a világon. Az első csoda: egy kisgyerek kívánsága A hatéves Olivér a hideg idő beköszönte óta minden este kis mécsest gyújtott az ablakban. Nem volt nagy dolog, csak egy apró üvegcsésze, amit még az óvodában festett tele aranypöttyökkel. Így okoskodott: „hátha rátalál a fény a kívánságomra”. És egyszer csak rátalált. Nem hó érkezett — bár nagyon szerette volna —, hanem egyik este egy hirtelen csend: puha, békés, mintha az egész világ egy pillanatra elhallgatott volna. És ebben a csöndben Olivér meghallotta apja lépteit a lépcsőházban, aki a hosszú külföldi munkából aznap ért haza… pont akkor, pont abban a pillanatban. A második csoda: a nagyi keze nyoma Ilona néni idén már lassabban járt, mint tavaly. A térde néha r...