Csak szólam, hogy „mindenki tehetséges valamiben”?
Tinédzser fiú - tízezer ember előtt énekel a stadionban.
Kamasz lány - olyan természetességgel ölel át egy síró kisfiút, hogy
körülötte minden felnőtt elnémul.
Középiskolás srác - minden reggel 5-kor felkel, hogy edzés előtt még
megcsinálja a háziját.
Tizenéves lány - a családi viharok közepette is úgy mond verset az iskolai ünnepségen,
mintha csak az ő hangja tartaná össze a világot.
Közülük egyet kivetett magából a gimnázium; a másik minden félévkor bukásra
áll a reáltárgyakból; a harmadik, ha megfeszül, sem tud hármasnál jobb átlagot
elérni; a negyediket pedig a rossz átlaga miatt a szülei azzal fenyegetik, hogy
kiveszik a suliból, és mehet dolgozni.
Mert amit tudnak, amit hoznak magukkal – nem számít igazán az iskolában.
Hiába a tehetség az együttérzésben, a mozgásban, az érzelmi rezonanciában, a
művészeti tevékenységben, ha nem képlet, évszám vagy törvény formájában jelenik
meg, nem mérhető, nem osztályozható, nem „érték”.
És ez nagy baj. Mert a legtöbb gyerekben ott van valami, amit felnőttként
hívunk majd úgy: emberi minőség. De amíg kicsik, csak annyit mondunk rá:
„érzékeny”. „Nagyon művészi.” „Sokat álmodozik.”
És ezek a mondatok gyakran nem dicséretek – inkább csak tanári vagy szülői
vállrándítások: jó, hogy ilyen, de ettől még nincs kész a mateklecke.
Az iskola (még mindig) az IQ világa szerint működik. Aki jól számol, jó a
szövegértése, memóriája, az tanulónak számít. Aki empatikus, fantáziadús, gyors
a helyzetfelismerésben vagy zsigereiben érzi a ritmust, az legfeljebb buksi
simogatást kap. És ha jó lesz benne, dicsekedni lehet vele – de
jó jegyet, ösztöndíjat, dicséretet ritkán adnak neki.
És amikor azt mondjuk: „Minden gyerek tehetséges valamiben” –
akkor is csak azokra gondolunk, akiknek tantárgyban kimagasló eredménye van.
Pedig a jövő nem ezt kéri majd számon. A jövő azt kérdezi: Tudsz-e együtt
dolgozni másokkal? Tudsz-e nemet mondani? Tudsz-e bocsánatot kérni? Meg tudsz-e
bízni valakiben? Fel tudsz-e ismerni egy hangulatot, egy elakadt mondat mögötti
félelmet? Kreatívan tudsz-e megoldani egy helyzetet, ami sosem szerepelt a
tankönyvben?
Ez mind érzelmi intelligencia. És ez az, amit az iskola legtöbbször nem értékel,
lényegtelennek tart - mert egzaktul kifejezhetetlen vagy nem megmérhetőnek
beállított.
De ez az oka annak, hogy rengeteg „közepes” gyerek válik ragyogó felnőtté. Hogy
az iskolában „gyenge” diákból lesz kiváló edző, gyerekpszichológus,
mozgásterapeuta vagy mentor. Mert nem az számít, mit tudtál 13 évesen
visszamondani, hanem hogy mit láttál meg, mit éreztél át, mire voltál
képes akkor, amikor senki nem kérte, csak egyszerűen így voltál „jelen”.
Mi, felnőttek, szülők, pedagógusok, rokonok, annyit tehetünk, hogy nem csak
azokat ünnepeljük, akik ötöst hoznak. Hanem azokat is, akik meghallanak egy
halk sóhajt, akik verset írnak titokban, akik zavarban vannak, ha dicsérik őket
– de minden napra van bennük valami szép. Ezek a gyerekek lehet, hogy nem
nyernek tantárgyi versenyt. De egyszer majd megmentenek valakit – vagy
saját magukat. És ez sokkal nagyobb teljesítmény, mint amennyi a
bizonyítványba fér.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése