Ahol a lélek edz – de egyre kevesebb az óraszám
Az iskolaudvarokon néha látni egy-egy gyereket, aki a többiektől
elkülönülve, különös mozdulatokat tesz – libeg, lebeg vagy éppen a saját árnyékát
követve táncol. Nem zenére – csak úgy, magának. A mozdulatai nem szabályosak,
nem sportosak – de van bennük valami, amit nehéz lenne megnevezni. Ritmus.
Lélek. Kifejezés. Talán ő sem tudná megmondani, mit mesél el a teste –
de biztos, hogy fontos.
És ha szerencséje van, épp nem szólnak rá.
Mert a testnevelés órákon egyre kevesebb idő jut a mozdulatra. És a
rajzórákon egyre több a „feladat”. A versmondás egyre inkább „teljesítmény”, énekelni
meg osztályzatra kell.
Pedig ezek lennének azok a terek, ahol a gyerek nemcsak tanul, de
megmutatja magát. Ahol önmaga lehet – anélkül, hogy értékelnék.
Ahol azt gyakorolhatja, hogyan fejezze ki a dühét egy dobszólamban, a félelmét
egy pasztellvonallal, vagy az örömét egy futásban, ami nem pontszerző, de
felszabadító.
A művészet és a sport nemcsak a testet vagy az „alkotókészséget” fejlesztik.
Ez a két világ az érzelmi intelligencia műhelye is. Ahol a
gyerek megtanul koncentrálni, küzdeni, hibázni, újrakezdeni, alkalmazkodni, együtt
mozogni másokkal – és közben meghallani a saját belső hangját is. Itt lehet
átélni, hogy nem baj, ha más vagy, ha másképp látsz, máshogyan
mozdulsz. Hogy a hiba nem bukás, hanem elmozdulás. Hogy a teljesítmény nem
mindig szám – néha csak egy bátor lépés, egy hangos üvöltés, egy halk vonal a
papíron.
Mégis, ezek a tantárgyak – a művészetek, a testnevelés, a tánc, a
dráma – egyre kevesebb figyelmet, óraszámot, támogatást kapnak az
oktatási rendszerben. „Fejlesztő tárgyak” – mondják rájuk. Mellékesek.
Kiegészítők. Jutalom vagy szünet két „rendes óra” között.
És amikor csökken az énekórák száma, amikor a rajz érettségin a
művészettörténet évszámait kérik számon, amikor a sport az élsportolóknak van
fenntartva, akkor egyre több gyerek marad érzelmi kifejezési lehetőség
nélkül. Mert nem mindenkinek megy szavakkal. Nem mindenkinek megy
felelésben.
Van, aki mozdulatban érti meg a világot. Van, aki képekben
beszélne.
Van, aki egy verssorban találja meg azt, amit más tíz oldalon sem tud
elmondani.
És amikor ezeket a tereket szűkítjük, akkor nemcsak a „színes” órákat
vesszük el a gyerekektől – hanem a lehetőséget is, hogy biztonságban
bontakozzanak ki. Hogy megmutassák, mi fáj nekik. Hogy elmondják,
milyen a világ. Hogy rájöjjenek, mit tudnak kezdeni saját magukkal – ha valaki
hagyja.
A jövő nemcsak mérnököket, programozókat és matematikusokat vár.
Hanem olyan embereket is, akik képesek megérezni, átérezni, kifejezni,
együttérezni. Ehhez pedig szükség van színpadra, vászonra,
zongoraszékre és sportpályára. Nemcsak délutánonként, különóraként,
kiváltságként – hanem minden gyereknek, minden nap. Mert a
lélek nem akkor fejlődik, amikor kérjük – hanem amikor van tere. És ahol nincs
tér, ott előbb-utóbb csönd lesz. És ez a csönd nem a megnyugvásé lesz – hanem a
visszahúzódásé, a szégyené, az önfeladásé.
Ahol a művészet és sport ott lehet a mindennapokban – ott a gyerek jelen
lehet, nem csak „teljesít”. Ezért nem luxus, nem extra, nem kiváltság.
Ez alap. És ami alap – azt nem szabad elvenni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése