matos-drama-szentes

  „Két kamaszlányom van – és már nem tudom, hogyan lehetnék újra fontos nekik.” Emlékszem, amikor kicsik voltak, minden az ölemben végződött. A mesék, a sírások, a kacagások. Mindig szaladtak hozzám. Az anyjukként én voltam nekik a központ, a biztonság, a barlang. Aztán valahogy eljött az idő, amikor már nem kértek mesét. A sírásokat bezárt ajtók mögött intézték, a kacagások pedig máshol történtek. Barátnők között. Csoportchaten. Nélkülem. És én egyre gyakrabban maradtam kint az ajtón kívül. Nem volt semmi konkrét pillanat, amikor ez megtörtént – inkább csak fokozatos eltűnés volt. Eleinte azt hittem, átmeneti. Hogy csak kamaszodnak. De aztán már hetek teltek el úgy, hogy alig beszéltünk. Amikor kérdeztem, visszavágtak. Amikor közeledtem, visszahúzódtak. És én egyre feszültebben, egyre bénábban próbálkoztam. Egy ponton azt kérdeztem magamtól: Hol veszítettem el őket? Mit rontottam el, hogy ennyire nem kellek már? Lehetek-e még nekik valaki – nem csak az, aki mindig szól, hogy p...

  „Szeretném, hogy többen vegyenek körül – de nem találom a helyem.” Van az az érzés, amikor egyszerre vagy egyedül, és mégsem egyedül. Körülötted emberek – a munkahelyeden, a családban, a boltban, a buszon – mégis hiányzik valami. Nem a tömeg. Hanem a kapcsolódás. Az az érzés, hogy van hova tartozni. Ez voltam én. Azt éreztem, nem vagyok igazán része semminek . Voltak ugyan beszélgetéseim, ismerőseim, voltak emberek körülöttem, de belül mégis üres maradt valami. Nem szorosan vett magány volt ez – inkább kívülállóság . Mintha egy kicsit mindig késve érkeznék meg a világba. Társaságra vágytam – de úgy, hogy ne kelljen megjátszanom magam. Barátokra, de nem futó ismerősökre. Közösségre, de nem csak programokra. Otthonra emberek között. Ezzel az érzéssel mentem el coachingra. Nem tudtam, mit várok. Talán csak azt, hogy valaki végre ne mondja rám azt, hogy „de hát olyan nyitottnak tűnsz!”. Mert lehet így tűnni – közben pedig belül bizonytalannak, helykeresőnek lenni. A folyamat ...

  Mit kezdjünk a hasznos, de utált feladatokkal? Egy coacholt ügyfél története arról, hogyan barátkozott meg a dokumentálással „Na majd holnap.” „Ezt is beírom egyszer, ha lesz rá időm.” „Most fontosabb dolgom van.” Ismerős mondatok? Nálam ezek minden egyes nap elhangzottak – csak éppen magamban, magamnak. És mindig ugyanarra a dologra vonatkoztak: a munkámhoz szükséges dokumentálásra . Tudtam, hogy fontos. Tudtam, hogy hasznos. Tudtam, hogy utólag bánni fogom, ha kihagyom. Mégis. Minden porcikámmal húzódoztam tőle. Unalmas volt, lassú, és értelmetlennek tűnt. Nem volt benne élet, nem volt benne semmi, amit szeretek a munkámban. A kreativitásom, az intuícióm, a kapcsolataim – ezek számítanak. Nem az, hogy szépen sorba leírom, mi történt. Aztán amikor kellett volna az információ, már késő volt. Ültem a laptop előtt, és dühös voltam. Magamra. Egy ponton azt éreztem, hogy ez már nem csak bosszant – visszatart . A munkámban, az önbecsülésemben, az időgazdálkodásomban. Így ju...