„Szeretném, hogy többen vegyenek körül – de nem találom a helyem.”
Van az az érzés, amikor egyszerre vagy egyedül, és mégsem egyedül.
Körülötted emberek – a munkahelyeden, a családban, a boltban, a buszon – mégis
hiányzik valami. Nem a tömeg. Hanem a kapcsolódás. Az az érzés, hogy van hova
tartozni. Ez voltam én.
Azt éreztem, nem vagyok igazán része semminek. Voltak ugyan
beszélgetéseim, ismerőseim, voltak emberek körülöttem, de belül mégis üres
maradt valami. Nem szorosan vett magány volt ez – inkább kívülállóság.
Mintha egy kicsit mindig késve érkeznék meg a világba. Társaságra vágytam – de
úgy, hogy ne kelljen megjátszanom magam. Barátokra, de nem futó ismerősökre. Közösségre,
de nem csak programokra. Otthonra emberek között.
Ezzel az érzéssel mentem el coachingra. Nem tudtam, mit várok. Talán csak
azt, hogy valaki végre ne mondja rám azt, hogy „de hát olyan nyitottnak
tűnsz!”. Mert lehet így tűnni – közben pedig belül bizonytalannak,
helykeresőnek lenni.
A folyamat lassan bontotta ki, mi rejlik a „nem találom a helyem” mögött. Megértettem,
hogy nem a világ zárt ki – én tartottam magamat kívül. Nem a
többiek nem fogadtak be – én nem mertem valóban megmutatni magam. Mert féltem.
A visszautasítástól. A sebezhetőségtől. Attól, hogy ha közel engedek valakit,
az fájni fog. (Egyszer már fájt is.)
A coach nem adott tanácsot. Csak kérdezett. „Mikor érezted azt
utoljára, hogy igazán jelen vagy valakivel?” „Honnan ismered
fel, ha valaki mellett leeresztheted a vállad?”
Először furcsa volt, hogy nem az volt a lényeg, hogyan ismerkedjek, vagy
hova menjek. Hanem az, hogyan vagyok én önmagammal. Mennyire
merek nyitott lenni, anélkül, hogy rögtön meg is akarnék felelni. Aztán egyszer
csak észrevettem, hogy már nem csak vágyom a kapcsolódásra – teszek is
érte. Meghívok valakit egy kávéra. Elmegyek egy új helyre. Válaszolok,
ha megszólítanak. Megszólalok, ha valamihez lenne hozzáfűznivalóm. És lassan
elkezdett formát ölteni az, amit addig csak álmodtam: valahova tartozás.
Nem formálisan, nem „csapatépítőn”, hanem szívből.
Nem lettem „mindenki kedvence”. De lett két-három ember, akikkel már másként nézünk egymásra. Lett egy hely, ahol rendszeresen megjelenek – és várnak. És lett egy érzés, ami eddig hiányzott: otthon vagyok a világban.
„Van munkám – de egyre kevésbé érzem, hogy ebben tudnék kiteljesedni. Csak
azt nem tudom, merre tovább.”
Szeretem a biztonságot. Azt, hogy van fizetésem, hogy tudom, mi a dolgom,
hova kell mennem reggel. Hogy ha megkérdezik, mit dolgozom, tudok felelni rá,
sőt, a legtöbbször még el is ismerik. Sokáig ez elég is volt.
Aztán valami elkezdett változni. Nem drasztikusan, inkább csak… halk
zörejként.
Nem volt nagy dolog: csak egyre gyakrabban néztem az órát. Egyre kevesebbszer
vittem haza büszkeséget a munkából. Egyre ritkábban gondoltam azt: „ezt jól
csináltam”.
Egy ideje már úgy érzem, valami másra vágyom. Nem azért, mert rossz lenne
ez, amit most csinálok. Hanem mert… nem érzem benne magam egészen
élőnek.
Először azt hittem, ez csak átmeneti. Majd túl leszek rajta. Elfogadom, hogy
a munka az munka. De közben belül egyre erősebben kérdezett valami: Biztos,
hogy ez minden? Mi van, ha máshol lenne rám szükség – csak nem merek elindulni?
A coachingra nem konkrét tervvel mentem, hanem ezzel a kettősséggel: van
munkám – de nincs benne lelkesedés; van tudásom – de nem
tudom, hova vihetne el; van vágyam – de nincs irány.
A coach azzal kezdte: „Nem célokat fogunk kitalálni, hanem elkezdjük
felfejteni, mire vágysz igazán. Nem a következő lépést keressük, hanem azt, mi
van benned elrejtve, amit eddig nem volt helye megszólalni.”
Szokatlan volt. Először csak elmeséltem, miben vagyok. Aztán jöttek a
kérdések:
„Mikor voltál utoljára lelkes?”
„Mi az, amit csinálnál akkor is, ha nem fizetnének érte?”
„Mikor érezted, hogy igazán benne vagy valamiben – és nem csak kívülről
csinálod?”
Nem jött rögtön válasz. De jött egy emlék. Aztán egy érzés. Egy régi álom.
Egy régi mondat: „Te ebben igazán jó vagy.”
És szép lassan kirajzolódott bennem egy másik kép. Olyan
dolgokról, amiket rég nem vettem komolyan. Olyan készségekről, amiket elnyomott
a napi rutin.
A coach nem mondta meg, mit csináljak. De mellettem volt, amikor rájöttem,
hogy lehet az álmaimról komolyan beszélni és lehet úgy gondolkodni a jövőről,
hogy nem a félelem vezet - lehet
változtatni – akár apránként is-
Most még nem hagytam ott a munkahelyem. De elkezdtem tanulni valami újat. Belevágtam
egy projektbe, amiben újra alkothatok. És talán először, hosszú idő után újra
azt érzem: valami történik – belül is, kívül is. Nem tudom még
pontosan, merre tovább. De már nem állok mozdulatlanul.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése