Mit kezdjünk a hasznos, de utált feladatokkal?
Egy coacholt ügyfél története arról, hogyan barátkozott meg a
dokumentálással
„Na majd holnap.” „Ezt is beírom egyszer, ha lesz rá időm.” „Most fontosabb
dolgom van.”
Ismerős mondatok? Nálam ezek minden egyes nap elhangzottak – csak éppen
magamban, magamnak. És mindig ugyanarra a dologra vonatkoztak: a munkámhoz
szükséges dokumentálásra.
Tudtam, hogy fontos. Tudtam, hogy hasznos. Tudtam, hogy utólag bánni fogom,
ha kihagyom. Mégis. Minden porcikámmal húzódoztam tőle. Unalmas volt, lassú, és
értelmetlennek tűnt. Nem volt benne élet, nem volt benne semmi, amit szeretek a
munkámban. A kreativitásom, az intuícióm, a kapcsolataim – ezek számítanak. Nem
az, hogy szépen sorba leírom, mi történt.
Aztán amikor kellett volna az információ, már késő volt. Ültem a laptop előtt,
és dühös voltam. Magamra.
Egy ponton azt éreztem, hogy ez már nem csak bosszant – visszatart.
A munkámban, az önbecsülésemben, az időgazdálkodásomban. Így jutottam el
coachingra.
A coach nem azt kérdezte, hogy „miért nem csinálod?”, hanem azt: „Mikor
csinálnád meg a legkisebb ellenállással?” Fura kérdés. De elkezdtünk
onnan közelíteni. Nem a miérteket boncolgattuk, hanem a hogyanokat kerestük.
Felismerések jöttek:
– Hogy a dokumentálás nálam nem is adminisztrációs gond, hanem energiatípus-beli
ellenállás. Nem ott vagyok fejben, ahol az ilyesmi működik.
– Hogy nem kell szeretnem – csak meg kell találnom a legelviselhetőbb
formáját.
– Hogy nem muszáj mindig a végére hagynom, ha 5 percben, kreatívan,
rövid hangjegyzetként is rögzíthetem, amit kell.
És ami a legfontosabb volt: Kötöttem magammal egy szövetséget.
Nem kellett mindennap, nem kellett tökéletesen – de kellett, hogy legalább
valahogy csináljam.
Pár hét múlva már azt éreztem: nincs több gyomorgörcs. Nincs több halogatás.
Megvan a rutin, megvan az eszköz, megvan az ok, amit
nem mások mondtak, hanem én találtam meg.
A dokumentálás nem lett a barátom – de már nem az ellenségem. És
ez épp elég.
„Majd hétfőtől…”
Amikor az életmódváltás csak a fejemben történik meg – és hogyan
mozdultam mégis tovább
Majd hétfőtől. - Majd a jövő hónaptól. - Majd, ha letudtam ezt az időszakot.
- Majd, ha a gyerekek alszanak. - Majd, ha nyár lesz. - Majd, ha vége a
nyárnak.
Pontosan tudtam, mit akarok. A fejemben világos volt minden: egészségesebb
életet élni, leadni tíz kilót, újra könnyen mozogni, nem lihegni a lépcsőn, nem
utálni a tükörképem. Nem is az volt a baj, hogy nem tudtam mit tegyek. Tele
voltam ötletekkel. Voltak terveim, appjaim, edzéstervek, receptek, listák. Csak
épp nem történt semmi.
Illetve mégis: újra és újra megígértem magamnak, hogy majd. Majd most. Majd
holnaptól. És amikor nem történt semmi, jött a bűntudat. A szégyen. A „megint
nem bírtam rávenni magam”. Az „én ehhez is kevés vagyok” érzés.
Így keveredtem coachingba. Nem először kerestem segítséget, de először
éreztem azt, hogy itt nem valami kívülről jövő rendszert akarnak rám erőltetni,
hanem kíváncsian mellém ülnek. A coach nem célokat kérdezett először, hanem
azt, amit senki más:
„Mi az az apró dolog, amit már most is csinálsz, és ami jól esik
a testednek?”
Ez volt az első törés a ’mindent vagy semmit’ logikámban. Nem a nulláról
kellett indulni, és nem is a „teljes életmódváltást” kellett egyik napról a
másikra véghezvinni. Kiderült, hogy sétálni szeretek. Hogy egy pohár víz jól
tud esni. Hogy a reggeli kávém mellé el tudok képzelni egy percnyi megállást. És
ahelyett, hogy minden héten újraindult volna a „most már tényleg” spirál,
valami más indult el:
– Azt figyeltem, mit szeretek, nem azt,
mit kéne.
– Kicsiben gondolkodtam, nem egész évre előre.
– Rájöttem, hogy nem a testem ellen, hanem a testemért
akarok tenni valamit.
Azóta nem lettem fitneszmodell. De nem is ez volt a cél. Sétálok. Többet
iszom. Másképp főzök. Néha megcsúszom. Aztán visszatérek. És ami a legfontosabb:
nem bántom magam miatta.
A legnagyobb változás? Nem az, amit a tükör mutat. Hanem amit a hang a
fejemben mond. Már nem szid. Már nem tol el egy újabb hétfőre. Most van. Ma
van. És ez bőven elég.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése