„Két kamaszlányom van – és már nem tudom, hogyan lehetnék
újra fontos nekik.”
Emlékszem, amikor kicsik voltak, minden az ölemben végződött. A mesék, a
sírások, a kacagások. Mindig szaladtak hozzám. Az anyjukként én voltam nekik a
központ, a biztonság, a barlang. Aztán valahogy eljött az idő, amikor már nem
kértek mesét. A sírásokat bezárt ajtók mögött intézték, a kacagások pedig máshol
történtek. Barátnők között. Csoportchaten. Nélkülem. És én egyre gyakrabban
maradtam kint az ajtón kívül. Nem volt semmi konkrét pillanat, amikor ez
megtörtént – inkább csak fokozatos eltűnés volt. Eleinte azt hittem, átmeneti.
Hogy csak kamaszodnak. De aztán már hetek teltek el úgy, hogy alig beszéltünk.
Amikor kérdeztem, visszavágtak. Amikor közeledtem, visszahúzódtak. És én egyre
feszültebben, egyre bénábban próbálkoztam.
Egy ponton azt kérdeztem magamtól: Hol veszítettem el őket? Mit rontottam
el, hogy ennyire nem kellek már? Lehetek-e még nekik valaki – nem csak az, aki
mindig szól, hogy pakoljanak el? Ezért
mentem el a coachingra.
Azt hittem, választ kapok arra, hogyan lehet „visszaszerezni őket”. Ehelyett
azt kaptam, hogy először nekem kell visszatalálnom magamhoz.
Furcsa volt – de igaz.
A coach nem adott recepteket. Nem mondta, hogy mit csináljak másképp. Csak
kérdezett. „Mikor voltál utoljára valóban, úgy igazán kíváncsi rájuk?” „Mit
szeretnél érezni velük kapcsolatban – ha bármit lehetne?” „Mi az, amit meg
szeretnél mutatni magadból – amit most nem látnak?”
Ezek nem könnyű kérdések voltak. De elkezdtek kibontani valamit bennem.
Rájöttem, hogy mennyi feszültség, mennyi önvád van bennem. Hogy túl sokszor
akartam jónak tűnni – ahelyett, hogy jelen lettem volna. Hogy féltem a
visszautasítástól – így inkább páncélba bújtam.
És ahogy én változni kezdtem, valami bennük is megrezdült. Nem gyorsan. Nem
látványosan. De egyik este például a nagyobbik bejött hozzám – csak úgy. Leült
az ágyam szélére, és azt kérdezte: „Anya, fáradt vagy?” Ez volt az első igazi
kérdés felém… hónapok óta.
Ma már tudom, hogy nem az a cél, hogy újra minden rólam szóljon. Hanem hogy legyek
ott, nyitottan, ítélkezés-mentesen, szerethetően – akkor is, ha épp
elutasítanak. Legyek biztonságos háttér, aki nem tolakodik, de nem is
tűnik el.
Most újra fontos vagyok nekik. Talán másként, mint régen. Nem a mesék
anyukája vagyok, hanem a háttérfény. De újra ott vagyok. És talán ez a legtöbb,
amit tehetek:
Nem rájuk várni, hogy visszaforduljanak – hanem én magam fordulok újra
feléjük.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése