SZUBJEKTÍV - Szíven ütött ez a mondat

 

Szíven ütött ez a mondat:

„…a tanárnő a saját osztályát elengedve hagyta ott a tagozatot egy jobb élet reményében.” 

Ezt egy szülő írta rólam; az apropó az az eseménysor, ami a szentesi drámatagozattal manapság történik – mégsem erről az aktualitásról szeretnék szólni. Hanem ennek a mondatnak a többszörös igazságtalanságáról.

1: A szelektív emlékezet sajnos működik, ezért nem árt felidézni: mikor és miért is történt az a bizonyos „elengedés”? 

Akkor hagytam ott a gimnáziumot, amikor az ún. „státusztörvénnyel” a hatalom egyoldalúan megváltoztatta a pedagógusok jogállását. Érvényes szerződésem volt arról, hogy állami közalkalmazott vagyok, az ezzel kapcsolatos jogaimat törvény garantálta, majd ezt egy tollvonással megsemmisítették, és – egy sokkal rosszabb (erről később) – új szerződést ajánlottak fel. Mint minden szerződésnél, amit egyoldalúan bont fel egyik fél, itt is lehetőség volt másik félként elfogadni vagy elutasítani – én utóbbit választottam. A törvény elismerte ezt a jogot azzal, hogy előírta a „kárpótlást” (felmondási időt és végkielégítést).

Az előző, közalkalmazotti státuszom ágazati törvénye szerint 4 havi felmentési idő járt volna nekem, ehelyett 1-et biztosítottak; és 8 havi végkielégítés helyett 2 havit kaptam 35 évnyi szolgálati idő után – a törvényt kijátszó cinikus jogi csűrés-csavarás eredményeként.

A „státusztörvény” nem csak anyagilag büntette azokat a pedagógusokat, akik ezt az egyoldalú szerződés-szegést nem fogadták el – KIZÁRÓLAG tanév közben lehetett elutasítani, KIZÁRÓLAG 2 hetes időszak alatt. Vagyis ha a fenti megcsonkított „kárpótlást” meg szerettem volna kapni, csakis az osztályom „elengedésével” mehettem el. 

Mit kellett volna tennem? Megvárni a tanév végét, és 35 év után egy fillér nélkül kilépni a munkahelyemről a semmibe?

2: Otthagytam volna a tagozatot? 

Hiszen most is tanítom a drámaisokat, többek közt e szülő gyerekét is a művészeti iskolában! De valóban, a gimnáziumot otthagytam – az ok egyszerre bonyolult és egyszerű: pont azért, ami ma történik. Az „én megmondtam, hogy ez lesz” ehhez a kulcs: a státusztörvénybe bele volt kódolva minden, ami az életbelépése után történt a közoktatásban – a pedagógusok megfélemlítése, jogaik csorbítása, büntetésük ezerféle felesleges adminisztrációs teherrel, kiszolgáltatottá tételük a teljesítmény-értékeléssel (amit csakis az igazgató jó- vagy rosszindulatán múlik), stb. 

Mit kellett volna tennem? Megvárni, hogy mindez ugyanúgy végződjön számomra is, mint ahogy a most eltávolított kolléganőmmel történik?

3: A szülő másutt megjegyzi: „Nem a szakmai munkájával van a problémám.” 

– Mi számít pedagógusi „szakmai munkának”? Az én hitvallásom szerint nem pusztán a szaktárgyi ismeretek tudása! A tanár az egész személyiségével végzi a szakmai munkát – az ismeretátadást rá lehet bízni a mesterséges intelligenciára is; de az emberséget és a példamutatást nem – az én szótáramban ezek jelentik a pedagógusi szakmai munkát. Nagy szavaknak tűnhetnek, de épp e kettő miatt KELLETT a státusztörvényt visszautasítanom – 25 évnyi gimnáziumi tanári pályám alatt mindig kritikus gondolkodásra, a vélemény-nyilvánítás fontosságára, a jogaink melletti kiállásra, szolidaritásra és önazonosságra tanítottam a diákjaimat. Ha a státusztörvénybe beletörődtem volna, akkor mindezt szembeköptem volna – visszamenőleg is hiteltelenítve az elveimet.

Mit kellett volna tennem? Behódolni, hogy azt közvetítsem diákoknak-szülőknek, hogy minden, amit tőlem tanultatok vagy hallottatok, csak lózung volt?
4: Vajon mit takarhat a „jobb élet reményében”? 35 évnyi közalkalmazotti biztonság után 3 hónap alatt (amíg tartott a „kárpótlásom”) felépíteni egy teljesen új életpályát. Minden piaci tudás és rutin híján 50+-osan próbálkozni „eladni” magam. Újra tanulásra adni a fejem – mert a pedagógusként megszerzett 5 diplomám sem elég egy új egzisztencia kialakításához. Bizonyos értelemben persze „jobb életet” sikerült felépítenem az eltelt 3 évben: nem vonatkoznak rám a státusztörvény fent említett elvtelenségei; legalábbis közvetlenül nem.

5: Azt is írja a szülő, hogy azzal van a baja, hogy én is részt veszek a „cirkusz-csinálásban”. 

Mi is ez a „cirkusz”? Az évek alatt szisztematikusan gyakorolt jogtiprás a közoktatásban, a gimnáziummal és a drámatagozattal szembeni rosszindulatú tettek, megalkuvások, sunyi hallgatás oda vezetett, hogy ma a tagozatos diákok csak névleg drámaisok – a gimnáziumban gyakorlatilag megszűnt a tagozatos képzés. A „cirkusz” az ezzel szembeni harcunk – a nyilvánossághoz fordulás, a szülőkkel és az érintett diákokkal való összefogás; annak reménye, hogy mindez elég lesz legalább kármentésre. A szülő szerint baj van ezzel 

– mit kellene inkább csinálnunk? Mit a verbálisan abuzált, törvénytelen táskamotozásoknak kitett, megfélemlített diákoknak? Mit a becsapott – hisz az ígért képzést nem kapják meg a gyerekeik - szülőknek? Mit a ma már nem a gimnáziumban tanító, de a drámais képzést a művészeti iskola égisze alatt menteni szándékozó tanároknak?

Az én elveim szerint az egyedüli helyes magatartás ebben a helyzetben a „cirkusz-csinálás” – még akkor is, ha abban igaza van a szülőnek, hogy kimaradhatnék belőle, hisz engem vár a „jobb élet”. Mert a meglapulásnak biztosan további elnyomás a vége, míg annak, ha csinálunk valamit, talán még a mai magyar valóságban is lehet eredménye.