matos-drama-szentes

  Egyéni drámaterápiás folyamatban kísérem a klienseimet – diákot, felnőttet egyaránt – ötvözve színház-és drámapedagógusi, illetve önismereti tanácsadói (self coach) tudásomat, tapasztalatomat. Mit használhat egy drámapedagógus az egyéni fejlesztésben? 1. Nem (csak) dramatikus játékokat! A drámapedagógiai szemlélet alapja, hogy történetekből értjük meg magunkat. Egy-egy személyes élmény, filmrészlet, dal vagy irodalmi szöveg is lehet kiindulópont. A szakember kérdésekkel, visszatükrözéssel segíti a hozzá fordulót abban, hogy saját történetét más perspektívából lássa. Kérdései gondolkodtatóak, önismeretet ébresztőek: „Ha ez egy film lenne, te melyik szereplő lennél benne?”/„Mi segítene ennek a szereplőnek, hogy továbblépjen?” 2. Nem kell teljes szerepjáték: elég, ha közösen szimulált döntési helyzeteket vizsgálnak a klienssel. Például: „Képzeld el, hogy visszautasítanak egy közös projektben — mit reagálsz?” Ilyenkor a drámapedagógus segít biztonságosan kipróbálni alternatív reakció...

a Szentesi Élet c. hetilap fotója    Én csak azt éreztem 14 évesen, hogy valami mocorog bennem, azt nem sejtettem, mi is ez. Persze korábban kezdődött, kábé amikortól az „eszemet tudtam” – mindig szervezkedtem, nyüzsögtem; „valamit” akartam: ami különleges, „több”; amivel úgy szerezhetek élményt másoknak, hogy megmutatom, hogy én mit tudok, mit érek. Nem volt hozzá támogató közeg sem a családi környezetben, sem az iskolában – ezzel a ficergéssel csak a baj volt: „miért nem tud ez a gyerek nyugton maradni?!” Szerettem volna zenélni, táncolni, „színészkedni” – vagy nem volt rá pénz vagy nem volt rá szülői energia vagy nem volt hozzá megfelelő terep… Kisváros, alacsony társadalmi státuszú család, kádári szemléletű pedagógusok… Ha nem a kisváros híres ügyvédje, valamelyik főorvosa, iskolaigazgatója vagy – és ez azért nagyon-nagyon jellemző volt – ha nem a „kommunális üzemben” dolgozott apád/anyád, aki el tudta intézni a legszebb karácsonyi fenyőt vagy a házad előtti kátyú kijavítá...

  Fiatalság, öregség – elmélkedések (1) Negyven évvel ezelőtt egy ötvenes embert már „öregnek” tartottak a világ ezen felén. A legtöbben úgy érezték e kor fölött, hogy az életük nagy része mögöttük van, a jövő inkább a gyerekeiké, unokáiké. A társadalom is így tekintett rájuk, hisz a nők például ötvenes éveik közepén vonulhattak nyugdíjba.  E korosztály öltözködésében, viselkedésében és gondolkodásában is tükröződött az öregedés elfogadása – sokszor már negyven felett „papás-mamás” figurákká váltak. Ma egészen más a kép. Az ötvenesek jó része energikus, tudatos, mozgékony, és messze nem akar „leülni”. Az egészséges életmód, a sport, a minőségi étkezés, a stresszkezelés és a lelki önismeret mára elérhető és természetes igénnyé vált. A modern orvostudomány, a kozmetikai ipar, a divat és a digitális világ is hozzájárul ahhoz, hogy az emberek nemcsak tovább élnek, hanem jobban is néznek ki, mint korábban. A „fiatalos” ma nem életkor, hanem életmód kérdése. De a változás nem ...

  Ahogy beköszönt az ősz, sok idős embernél mintha bekapcsolna egy láthatatlan kapcsoló: a gondolataik egyre gyakrabban fordulnak az elmúlás felé. Az esőcseppek kopogása, a rövidülő nappalok, a sárguló levelek mind-mind emlékeztetnek arra, hogy minden életnek van vége. Az egyik rokonom például ilyenkor már szeptember végén elkezdi a „halottak napi készülődést”: mécseseket válogat, koszorúkat rendel, régi fényképeket vesz elő, és hosszasan sorolja, kihez mikor kell majd kimenni a temetőbe. És bár ez a rítus – a megemlékezés, az emlékek ápolása – mélyen emberi és fontos, néha úgy érzem, hogy az ősz szépségeinek élvezése helyett szinte mániákusan előtérbe kerül a halálra való készülődés. Pedig az emlékezés mellett a jelen életünk megélése is legalább ilyen fontos. A halottak napja eredetileg nemcsak a gyászról, hanem a kapcsolódásról is szól: arról, hogy hálát adjunk azokért, akik hatottak ránk, és ez a hála akár erőt is adhat a mindennapokhoz. Ha azonban valakinek az év ezen idős...