ÉLETVEZETÉS - Fiatalság, öregség (1-3. rész)

 

Fiatalság, öregség – elmélkedések (1)

Negyven évvel ezelőtt egy ötvenes embert már „öregnek” tartottak a világ ezen felén. A legtöbben úgy érezték e kor fölött, hogy az életük nagy része mögöttük van, a jövő inkább a gyerekeiké, unokáiké. A társadalom is így tekintett rájuk, hisz a nők például ötvenes éveik közepén vonulhattak nyugdíjba. 

E korosztály öltözködésében, viselkedésében és gondolkodásában is tükröződött az öregedés elfogadása – sokszor már negyven felett „papás-mamás” figurákká váltak.

Ma egészen más a kép. Az ötvenesek jó része energikus, tudatos, mozgékony, és messze nem akar „leülni”. Az egészséges életmód, a sport, a minőségi étkezés, a stresszkezelés és a lelki önismeret mára elérhető és természetes igénnyé vált. A modern orvostudomány, a kozmetikai ipar, a divat és a digitális világ is hozzájárul ahhoz, hogy az emberek nemcsak tovább élnek, hanem jobban is néznek ki, mint korábban. A „fiatalos” ma nem életkor, hanem életmód kérdése.

De a változás nem csak a külsőségekről szól. Megváltozott a gondolkodás is: az ötvenesek ma már nem érzik úgy, hogy az életük lezárult fejezeteiként kell élniük a következő évtizedeket. Sokaknak ez az újrakezdés, a tanulás, a szerelem, a vállalkozás vagy épp a felfedezés kora. A nyugdíj közelsége helyett a szabadság új értelmet kap: végre azt csinálhatják, amit szeretnek.

Ehhez hozzájárul az is, hogy a társadalom lassan felismerte: az élettapasztalat nem azonos a „lezártsággal”. 

Az ötvenes generáció ma hidat képez a digitális világ és a még emberibb értékek között 

– ők azok, akik már megtapasztalták a „régi időket”, de képesek haladni az újjal is.

Talán épp ezért tűnnek ma fiatalabbnak, mint valaha: mert már nem a korukat, hanem az életkedvüket viselik az arcukon.

 

Fiatalság, öregség – elmélkedések (2)

Elnézve az 70-80 évvel ezelőtti, mára legendássá vált nyugati mozifilmeket, egy nagyon érdekes jelenségtükröződött bennük: sokat elárulnak arról, hogyan gondolkodott a társadalom az életkor szerepéről – és arról is, mit jelentett „fiatalnak” lenni. Az akkori filmek világában az ötvenes férfiak még bátran alakíthattak hősszerelmest, a harmincas színészek pedig gond nélkül játszották el a tizenéveseket. Gondoljunk csak a Pomádé-ra, ahol a középiskolás Danny Zuko szerepében John Travolta már majdnem harminc volt, vagy a klasszikus hollywoodi filmekre, ahol Humphrey Bogart vagy Cary Grant ötvenen túl is a fiatal női főszereplő partnerei voltak.

A filmipar akkoriban még erősen patriarchális szemléletű volt, ahol 

a férfi főhős idősebb, bölcsebb, tapasztaltabb alakja a „biztonságot” és a „vezető erőt” szimbolizálta 

– még a szerelemben is. A női partner pedig a fiatalság, a szépség és a megújulás jelképe volt. A nézők ehhez hozzá voltak szokva: természetesnek tűnt, hogy a férfi „megengedheti magának” az idősebb kort, míg a nő nem.

A középiskolásokat felnőtt színészek alakították, mert a filmvilág inkább egy idealizált fiatalságot akart mutatni, nem a valóságot. A fiatal karakterek nem valódi kamaszok voltak, hanem az ifjúság szimbólumai – egy felnőtt tekintetén keresztül. A nézők nem egy életkori hitelességet vártak, hanem azt az érzést, amit a fiatalság jelentett: szabadságot, lázadást, érzelmi hevületet.

Ma már fordított a helyzet: a film és a média sokkal valósághűbb, a közönség érzékenyebb a hitelességre. 

Egy tizenévest ma már valóban tizenéves színész játszik, és az ötvenes hősök sem próbálnak húszévesnek látszani – inkább büszkén vállalják a korukat.

De talán a legnagyobb különbség az, hogy akkoriban a „fiatalság” egy elérhetetlen, gyorsan múló állapot volt, ma viszont inkább életérzés, amit akár ötven felett is újra lehet teremteni. Az akkori filmek tehát nem a valós kort, hanem a vágyott örök fiatalság illúzióját vitték vászonra – és ez az illúzió volt az, amit a közönség látni akart.

Fiatalság, öregség – elmélkedések (3)

A nyugati demokráciákban már évtizedekkel ezelőtt megfordult egy fontos trend: megszűnt az életkor mint határ. Ott senki nem lepődik meg azon, ha valaki ötvenévesen beül az iskolapadba, megtanul egy új szakmát, csatlakozik egy amatőr színtársulathoz vagy éppen gitározni kezd. Az ilyen döntéseket nem furcsállják, hanem csodálják. A „soha nem késő” nem üres szlogen, hanem közmegegyezés.

Közép-Európában ez a változás lassabban gyökerezik meg. 

A múlt század évtizedei alatt a társadalmi szerepek merevebbek voltak: 

a felnőtt „komoly ember” volt, akinek dolga a munka és a család eltartása – a tanulás, az önkifejezés vagy a kísérletezés a fiatalok privilégiumának számított. A közösségekben a „mit szólnak hozzá?” kérdés sokáig erősebb volt, mint a „nekem mi tenne jót?” felismerése. Ez a fajta gondolkodás még ma is él a kisebb városokban, falvakban, ahol a társadalmi kontroll szorosabb, kevesebb a példa a másféle gondolkodásra, és a változás lassabban halad.

Pedig a kor ma már nem akadály, csak kifogás lehet. 

Az élet hosszabb lett, az egészség tovább megőrizhető, és a tanulás, az önfejlesztés lehetőségei gyakorlatilag korlátlanok. Az internet, a közösségi tanulás, a civil és művészeti kezdeményezések révén bárki újrakezdheti, felfedezheti, kibontakoztathatja önmagát – akár ötven, hatvan vagy hetvenévesen is.

A legnagyobb erőforrás nem a fiatalság, hanem a kíváncsiság. Aki meg meri kérdezni magától: „mi van, ha még most is belevághatok?”, az már félig meg is tette az első lépést.

És milyen csodálatos lenne, ha egy vidéki kisvárosban sem lenne többé különös, ha valaki az ötödik vagy hatodik „X” után színjátszókörbe jár, táncolni tanul, vagy beiratkozik az egyetemre! Mert nem a korunk határoz meg bennünket, hanem az, hogy mennyi életkedv, kíváncsiság és bátorság maradt bennünk.

Az új szemlélet kulcsa talán épp ez: ne azt nézzük, hány éves valaki, hanem hogy mennyire él.