matos-drama-szentes

  Ülök az íróasztalomnál, előttem a papír, a billentyűzet, a feladat, amit rég be kellett volna fejeznem. A gondolataim is ott toporognak, mint akik épp indulni szeretnének valahová, csak nem tudják, merre kell menni. Nem csoda, hogy elakadok: a szemközti ablakon át látom, ahogy az utcán jönnek-mennek az emberek. A figyelmem minden egyes arcba, mozdulatba belekapaszkodik - mintha az élet kis ablakszínházát nézném. A járdán elsiet egy nő piros kabátban.  Olyan gyorsan lépked, mintha versenyt futna valami láthatatlannal. Talán az eső előtt akar hazaérni? Vagy késik valahonnan? Elképzelem: talán valaki most főzi a kedvenc teáját otthon, és ő azért siet, mert tudja, hogy az illat már beterítette a szobát. És lehet, hogy nem is késik — csak egyszerűen örül, hogy jön a karácsony, és ma vette meg az első ajándékot, amit gondosan rejteget a kabátja alatt. Követi egy idős férfi, bottal.  Meg-megáll. A botja tompán koppan a hideg kövön. Úgy tűnik, nincs különösebb célja, csak...

  A város szélén, ahol a tél csendje úgy ült meg a háztetőkön, mintha vattából szőttek volna minden hangot, élt néhány ember, akik nem tudtak nagy csodákat tenni — de aprókat annál inkább. És néha, a tél ünnepi idején, ezek az apró csodák voltak a legnagyobbak a világon. Az első csoda: egy kisgyerek kívánsága A hatéves Olivér a hideg idő beköszönte óta minden este kis mécsest gyújtott az ablakban. Nem volt nagy dolog, csak egy apró üvegcsésze, amit még az óvodában festett tele aranypöttyökkel. Így okoskodott: „hátha rátalál a fény a kívánságomra”. És egyszer csak rátalált. Nem hó érkezett — bár nagyon szerette volna —, hanem egyik este egy hirtelen csend: puha, békés, mintha az egész világ egy pillanatra elhallgatott volna. És ebben a csöndben Olivér meghallotta apja lépteit a lépcsőházban, aki a hosszú külföldi munkából aznap ért haza… pont akkor, pont abban a pillanatban. A második csoda: a nagyi keze nyoma Ilona néni idén már lassabban járt, mint tavaly. A térde néha r...

  Nagy pelyhekben esett a hó… Ja, nem… Hisz a faluban már évek óta egy szem havat sem lehetett látni – ha szitált is valami daraféle, az is rögtön elolvadt a talajon, mintha csak gúnyt akartak volna űzni az itteniekből az égiek. A jóságos öregapó… Ja, nem... Egy megkeseredett vénember lakott a falu szélén, akit mindenki kerülgetett, mint a rosszul sikerült forralt boros puncsot. Ugyanis mindig dőlt belőle a panasz - nagyjából úgy állt az élethez, mint akinek már a reggeli kávé előtt is elege van mindenből. De hát ki ne lenne így, akinek a tél csak tüzelőgond meg magány? A falu apraja-nagyja készült a téli ünnepre… Ja, nem… Inkább úgy várták, mint az adóbevallást: gyorsan essünk túl rajta, és közben senki ne kérdezzen semmit. A gyerekek tableten nézték a hópelyheket — pixelben, persze —, az idősek meg minden évben ugyanolyan lelkesedéssel mondták: „Bezzeg a mi időnkben!”, mire a fiatalok visszaszóltak: „Ja, régen minden jobb volt, meg minden olcsóbb. Tudjuk.” Aztán törté...

  Éppen három éve annak... , hogy az őszi szünet után már nem mentem vissza az iskolába tanítani. Akkor csak annyit tudtam: nem akarok egy olyan rendszer része lenni, ami a tanárok szakmai és emberi méltóságát korlátozza. Nem volt könnyű döntés, de most, három év távlatából azt mondhatom: ez volt az egyik legjobb döntésem. Hiányzik  a frontális tanítás, a diákok zaja, a folyosói pillanatok – de nem hiányzik a tehetetlenség érzése. Továbbra is dolgozom középiskolásokkal is, csak másképp. Nem tantárgyakat „korrepetálok”, hanem a tanuláshoz adok kulcsokat: mentális eszközöket, hatékony tanulási stratégiákat, önbizalmat. Azt, amit az iskola gyakran nem tud vagy nem akar átadni. Life coachként és trénerként most már nem egy tanterem határait kell betartanom, hanem az emberek lehetőségeinek határait tágítom. A dráma alapú tréningjeimen, a Kiugró és a Kiugró light programokban, a csoportjaimban minden nap látom, milyen sokan keresik az utat a saját erejükhöz. Nem mondom, hogy k...