Adventi fabulák (1)
Egyszer volt, hol nem volt… volt egyszer egy karácsonyi műsor, végzős
gimnazistákkal készítettük. A szeretet ünnepén hajléktalanok verseiből,
szegényekről szóló művekből idéztünk, és pár szívfacsaró fotóval illusztráltuk.
Néhány tanár felháborodottan kérte számon rajtam, hogy miért kell az ünnep
áhítatát megtörni a világ szenvedésének képeivel. Azt mondták, karácsonykor ne
a nyomorról beszéljünk, hanem a szeretetről. De hisz csakis arról szólt a
műsorunk!
A mottónkat Ferenc pápa üzenete adta: „A szeretet nem romantika: a szeretet
önfeláldozó, figyelmes, fáradságba kerül, a szeretet a szegények felé fordul,
nagyobb öröme van abban, amit ad, mint amit kap. Másként semmi köze nincs
ahhoz, amit keresztény szeretetnek nevezünk.”
A szeretet nem menekülés a valóság elől, hanem odafordulás hozzá. A
nélkülözésről nem azért kell szólni, mert az „szép téma”, hanem mert valóság.
És a valóságban az a legnehezebb, hogy nem mindenkinek jut belőle ugyanannyi
jóság. Egy afrikai vagy közel-keleti gyerek nem más, csak messzebb született. A
hideg kunyhóban fázó ember ugyanúgy szeretné megfogni valaki kezét. Aki a
kukából szedi a maradékot, nem másfajta lélek, csak rosszabb helyre sodródott.
Amikor ránézek, látnom kell benne magamat — mert az egyetlen különbség
közöttünk, hogy én szerencsésebb koordináták között jöttem világra. Az ünnep
talán ezért van: hogy a jóllétünk ne fal legyen, hanem ablak. Hogy a
gyertyafényben ne csak a magunk arcát lássuk meg, hanem másét is. Nem azért
beszélek a szegényekről, hogy elrontsam a hangulatot, hanem hogy emlékeztessem
magunkat: a szeretet nem csak érzés, hanem felelősség.
Adventi fabulák (2)
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország, ahol akkora volt a
szegénység, hogy telente több tucatnyian fagytak halálra az utcán vagy fűtetlen
„otthonukban”… Itt a tél újra, újra szedi majd az áldozatait – miközben a
reklámok fényesen-csillogósan hirdetik, mi mindennel teheted gazdagabbá a
karácsonyt.
Vannak, akik nem szívesen néznek szembe az ilyen tényekkel, különösen a
szeretet ünnepén nem; mondván: „Miért kell elrontani az ünnepi hangulatot
ezekkel a szomorú történetekkel?” Ők áhítatot várnak, én pedig csöndet javaslok
— olyan csöndet, amiben meghalljuk a világot. Nem akarok bűntudatot kelteni, a
csend nem vádirat. A csendben csak annyi történik, hogy a fény, ami ránk vetül,
kicsit kiterjed másokra is. Hogy a meleg szobában ülve egy pillanatra
belegondolunk: milyen, ha valahol most épp nincs meleg, nincs illat, nincs
zene. A hála nem gyengeség, hanem megértés. Aki tud hálás lenni, az képes
észrevenni a törékenységet is. Karácsonykor talán nem az a legnagyobb áhítat,
ha szépen éneklünk, hanem ha elcsendesedve meghalljuk: nem mindenki énekelhet.
Aki jól van, annak nem szégyen néha meghajolni a fájdalom előtt. A szeretetnek
nemcsak hangja van, hanem csendje is — és abban a csendben a világ sokkal
közelebb kerül hozzánk, mint hinnénk.
Adventi fabulák (3)
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy szívszorító tapasztalásom: az ételdobozhoz tartottam néhány adaggal, és a korai óra ellenére már is jó néhányan várták a közeli padon, hogy étel kerüljön a polcra. Karácsony közeleg, és úgy érzem, a kirakatokból és a boltok kínálatában ránk köszönő bőség mellé érdemes egy pillanatra a hiányt is odaállítani. Ez a kontraszt talán tanít nekünk valamit, amit az ünnepi fények kitakarnak - látni. Mert ha csak az egyik oldalt ismerjük, elfelejtjük, hogy a másik is ugyanannak a világnak a része. Valahol most valaki díszíti a karácsonyfát, miközben máshol másvalaki fát keres, hogy tüzelhessen. Az egyik konyhában sütemény illata száll, a másikban füst és éhség. Ugyanazon a bolygón, ugyanazon a napon. A kettő együtt az emberi valóság. A szeretet nem attól szent, hogy elfordul a fájdalomtól, hanem hogy képes ránézni, és nem omlik össze tőle. Karácsony nem menedék, hanem lehetőség: hogy a fényünkkel kicsit odavilágítsunk, ahol sötét van. A kontraszt nem rontja az ünnepet, hanem megvilágítja. Aki csak az örömöt akarja látni, az félig lát. A teljes képhez hozzátartozik az is, ami fáj. Mert a fény is csak akkor ragyog igazán, ha tudjuk, mi a sötétség.
Adventi fabulák (4)
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy „rossz”
karácsonyom: egy elektromos kütyüt kértem a „jézuskától”, de nem kaptam meg,
helyette egy pár arany fülbevaló várt a fa alatt – és én méltatlankodtam, nem
lepleztem a csalódottságomat. Nem csak azért pirulok, ha ez az eszembe jut,
mert az ékszert azóta is örömmel hordom, hanem mert gyakran szembesülünk azzal,
mennyi honfitársunk él nehéz körülmények között.
Mondhatná valaki, hogy „Karácsonykor nem kell ilyesmiken gondolkodni.” De
talán épp karácsonykor kellene a legjobban elképzelni, milyen lenne, ha én
lennék a másik oldalon. Ha reggelre eltűnne a biztos világom: a víz, a meleg,
az étel, a védelem. A képzeletem elvezet az együttérzéshez; hidat épít azokhoz,
akiket nem ismerek – de ha el tudom képzelni, mit érez egy anya, aki nem tud
etetni, vagy egy gyerek, aki fél a sötétben, akkor már nem tudok teljes
közönnyel ünnepelni. És talán ez a cél: hogy az ünnep ne legyen teljesen
kényelmes. A kényelmen túl kezdődik az emberi érzékenység. A „mi lenne, ha” nem
elveszi az örömöt, hanem megsokszorozza: mert ha tudom, hogy milyen törékeny,
amit kaptam, jobban tudok örülni neki. Karácsony nemcsak a saját biztonságunk
ünnepe, hanem annak felismerése, hogy mennyi minden nincs meg másoknak. És aki
ezt el tudja képzelni, az már tett egy lépést a szeretet felé — anélkül, hogy
bárkit is meg akarna váltani.
Adventi fabulák (5)
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kanadai szobrászművész,
Timothy P. Schmalz, aki megalkotta a Hajléktalan Jézus szobrát - a köztéri
alkotás az elesett emberekre hívja fel a figyelmet, azzal az üzenettel, hogy
lássuk meg bennük is Krisztus arcát.
A szobor (és másolatai) bejárta a világot, és mindenütt nagy tisztelettel
fogadták – így, Karácsony közeledtével talán nem árt felidézni, hogy a világ
sebei közösek. Az ünnep békéje nem önmagában áll, hanem kapcsolatban mások
sorsával. A világ nem darabokra szedett, hanem összefonódott egész. Ha valahol
éheznek, ott is a mi világunk levegőjét lélegzik. Ha valahol háború van, annak
visszhangja bennünk is ott zúg, csak halkabban. Olyan ez, mint egy test: ha az
egyik tagja szenved, a másik sem maradhat érintetlen. Karácsony arra is való,
hogy megértsük: a szeretet nemcsak családi, hanem egyetemes fogalom. Hogy a
„békesség a földön” nem díszmondat, hanem feladat. Ha nem érezzük a világ
fájdalmát, a saját örömünk is elszigetelődik. Együtt élünk ezen a törékeny
bolygón, egyetlen testként. Ha a másik láza felszökik, a mi homlokunk is
melegszik majd. Ezért kell néha emlékeztetni magunkat: az áhítat nem menekülés
a valóság elől, hanem a világ iránti felelősség csendes vállalása.
Az ünnep elé
Sok szép emlékem
fűződik a karácsonyhoz, nagyon szeretem ezt az ünnepet – mint oly sokan. De egy
kis szomorúság mindig vegyül a várakozásom örömébe, mert ilyentájt érzékenyebb
leszek azokra a szomorú jelenségekre, amiket magam körül látok. Felkavaró dolgok,
szegénység, magány, a világ fájdalma…
Hiszem, hogy az ünnepi áhítatnak része kell legyen az is, hogy merjünk
szembenézni azzal is, ami nem szép, és ne tagadjuk meg a részvétet a csönd
kedvéért. Nem hiszem, hogy az ünnep attól szent, ha nem beszélünk a valóságról.
Szerintem attól szent, ha nem félünk attól, hogy a valóságban együtt van a fény
és az árnyék – ahogy az ünnep kedvéért gyújtott gyertya is megvilágít egy-egy
sötét sarkot.
A világban most is rengetegen élnek nélkülözésben, éhségben, háborúban, magányban.
Nem azért érdemes erről megemlékezni, hogy elrontsuk a hangulatot. Azért
idézzük fel ezeket, hogy a szeretetünknek iránya legyen. Hogy ne csak befelé,
hanem kifelé is sugározzon. Mert a szeretet akkor igazi, ha nemcsak a mi
otthonunk falai között van jelen, hanem elér azokhoz is, akiknek most semmijük
sincs — csak a remény, hogy valaki észreveszi őket. Mert aki igazán hallja a
karácsony csendjét, az nemcsak önmagát hallja benne, hanem a világ halk, kérő
hangját is.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése