Amikor valakinek tele van a hócipője (és már a hó sincs sehol, csak a nyomok a lélekben) Van az a pillanat, amikor az ember nem kiabál, nem csapkod, nem dramatizál látványosan. Csak csendben felsóhajt. Egy olyan sóhaj ez, ami nem a tüdőből jön, hanem valahonnan mélyebbről, ott lakik a bordák mögött, a naptárak, határidők, elvárások és kimondatlan mondatok között. Ilyenkor mondjuk: tele van a hócipőnk . Ez az állapot nem robbanás. Inkább lassú telítődés. Mint amikor egy pohárba cseppenként hullik a víz, és már régen nem a legutolsó csepp a lényeg, hanem az a sok apró, amelyről észre sem vettük, hogy gyűlik. Milyen érzés ez valójában? A „tele van a hócipőm” nem puszta idegesség. Nem egyszerű fáradtság. Inkább túlterheltség és tehetetlenség keveréke . Elfárad a türelem, még akkor is, ha fizikailag nem vagyunk kimerültek. Apróságok is aránytalanul nagy súlyt kapnak. Gyakori a belső mondat: „ezt már nem bírom tovább” – még akkor is, ha objektíven kibírnánk. Megjelenik a cinizmus, az ...
Mentális egészség - életvezetési útmutatás és önismereti tanácsok