Iskolás elmélkedések – A kiváltságok védőbástyái, avagy Miért
fél a rendszer a valódi tudástól? (5)
Amikor egy olyan oktatási modellről beszélünk, amely a
lexikális magolás helyett a pedagógiai hozzáadott értéket és a gyakorlati
kompetenciákat méri, nem csupán szakmai vitát nyitunk meg, hanem hadat üzenünk
a jelenlegi társadalmi hierarchia összes tartópillérének. Egy ilyen
átalakításnak ugyanis nemcsak a gazdasági elit lenne az ellensége, hanem a
politikai, a tudományos, sőt, paradox módon maga az oktatási elit is. Az
ellenállás oka egyszerű és kíméletlen: a jelenlegi rendszer az ő pozícióik
legitimációjára épül.
A politikai és gazdasági elit számára a
„versenyistálló” modell egyfajta társadalmi önigazolás. Amíg a siker mérőszáma
a drága magánórákkal megszerezhető pontszám, addig a kiváltságok örökíthetők
maradnak. Ha a mérce a valódi adaptációs készség és a hozott hátrányok
leküzdése lenne, az elit gyerekei hirtelen elveszítenék mesterséges előnyüket.
A hatalom birtokosai ritkán támogatnak olyan reformot, amely a saját utódaik
számára kiegyenlítené a pályát a „senki földjéről” érkező, de életrevalóbb
tehetségekkel szemben.
Ugyanez a defenzív mechanizmus jelenik meg a tudományos
elit és a hagyományos pedagógus-társadalom körében is. Sokan azok
közül, akik ma a közoktatásban – akár díjak, akár presztízs formájában –
elismertek, maguk is a régi iskola győztesei. Ők a poroszos rendben tanultak
meg érvényesülni, abban lettek akadémikusok vagy „mesterpedagógusok”. Egy olyan
világ, ahol az idegen nyelvből bukásra álló diák gyakorlati kommunikációja
többet ér, mint a hibátlan nyelvtani teszt, az ő évtizedes munkájukat és
identitásukat kérdőjelezné meg. Számukra a tudás demokratizálása és
gyakorlatiassá tétele nem fejlődés, hanem a „színvonal felhígítása”.
A „díjazott” pedagógusok és az elitiskolák tanárai gyakran
váltak a rendszer legvérmesebb őrzőivé. Az ő tekintélyüket az a
tudásmonopólium adja, amit csak keveseknek adnak át. Ha a tudás többé nem egy
zárt klub belépője, hanem a hétköznapi életben mutatott rátermettség
elismerése, akkor a katedra is elveszíti misztikus erejét.
A megújulás legnagyobb gátja tehát egy olyan hallgatólagos
koalíció, amelyben a politika, a tudomány és az oktatási elit egymást
erősítve védi a megszokott mérőszámokat. Ez a szövetség nem a gyerekek érdekét
nézi, hanem a saját reprodukcióját. Amíg a „működő tudás” fenyegetést jelent a
„megszerzett pozícióra”, addig az iskola marad az, ami ma: egy archaikus
szűrőrendszer, amely bár sokakat megnyomorít, de tökéletesen alkalmas arra,
hogy a hatalmat és a presztízst a megfelelő kezekben tartsa.
A valódi reformhoz tehát nemcsak új tantervekre, hanem a kiváltságok
lebontásához szükséges bátorságra lenne szükség – egy olyan szemléletre,
amely a tehetséget nem a származás, hanem a valódi teljesítmény és a megtett út
alapján ismeri fel.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése