matos-drama-szentes

  Amikor megkérdezik tőlem, hogy mivel foglalkozom, sokszor bajban vagyok.  Önismereti coach és drámapedagógus vagyok, játékklubokat vezetek, csapatépítő tréningeket tartok, mentális támogató programjaim vannak és saját fejlesztésű eszközeimmel dolgozom. De ha lecsupaszítom a lényeget, egy dolog köt össze mindent: humán fejlesztő vagyok. Olyan szakember, aki emberek személyiségfejlődését, kapcsolódását és tanulását segíti – élményeken keresztül. A humán fejlesztők – a pedagógusok, a trénerek, a HR-esek, a coachok, a szervezetfejlesztők, a tanácsadók, a mediátorok - identitásának van néhány nagyon erős, közös személyiségjegye. Mindannyian alapvetően kíváncsiak vagyunk az emberi működésre. Megvan bennünk az a ritka képesség, hogy ne csak hallgassuk, de valóban meghalljuk a másikat. De a legfontosabb közös pont az alkotó bizonytalanság vállalása: az a belső késztetés, hogy minden csoport elé úgy álljunk oda, hogy merjünk rugalmasak és jelenlévők lenni, ahelyett, hogy merev s...

  45+-osként érezted már úgy, mintha egyre gyakrabban néznének át rajtad? Szakmai nyelven ennek „Láthatatlan nő” szindróma a neve, és a mindennapokban egészen apró, mégis húsbavágó helyzetekben bukkan fel. Például amikor a piacon vagy a hentesnél a férfi eladó automatikusan a mögötted álló huszonévest szolgálja ki először. Amikor a ruhaüzletek kirakataiban hirtelen elfogynak a neked való fazonok. Vagy amikor a férfiak tekintete egyszerűen átsiklik rajtad az utcán – mintha ott sem lennél. Ami a legnehezebb:  ezt a külső láthatatlanságot kegyetlenül megerősíti az, amit reggelente a tükörben látsz. Nézed a szemed körüli új vonalakat, az állkapocs vonalának finom megereszkedését, a testedet, amelyen már meglátszanak az éveid. A tükörkép szinte igazolja a külvilág ítéletét: a fiatalságközpontú társadalom számodra fenntartott főműsorideje lejárt. Önismereti coachként látom, magánemberként tapasztalom, milyen mély, néma gyász tud ez lenni a nőkben. De mi lenne, ha ez a láthatat...