Íme, a mérleg… Természetesen a félelem volt a legelső érzés bennem. Akkor, amikor eldöntöttem, hogy három évtizednyi alkalmazottként végzett munka (kisvárosi gimnáziumi tanárként) után a saját kezembe veszem a sorsomat. Nem kényszerített senki – kizárólag a lelkiismeretem és az elveim -, saját elhatározásomból léptem erre az új útra. És minden szomorúságom ellenére mindvégig úgy gondoltam, hogy jól tettem. Íme a mérleg: minden jobb lett számomra - - Kizárólag olyan dolgokat vállalok el, amit szeretek és nagy örömmel tudok véghezvinni. - Sokszínű a munkám, izgalmas feladataim vannak; kipróbálhatom magam új dolgokban; szárnyalhat a kreativitásom. - Kizárólag azokhoz kell igazodnom, akiknek a felkérését elvállalom; nincs szeszélyes főnököm, nem kell taktikáznom mások - számomra elfogadhatatlan - viselkedésével ...
Mostanában (újra) divat lett különböző ártatlan, ámde kinézetük miatt viszolyogtatónak tartott állatkákhoz hasonlítani embertársainkat – én most „kukacozok” egyet. Mentségemre hozom fel, hogy az én okfejtésemnek a kukacokhoz semmi köze; csupán felhasználom a magyar nyelv egy rögzült szókapcsolatát - arra, hogy a gyávaságról értekezzek röviden. Először is: miért használjuk a cím-beli kifejezést valaki viselkedésére, ahelyett, hogy egyszerűen gyávának mondanánk az illetőt? Úgy okoskodom, hogy talán a „kukac” odabiggyesztésének oka a „gyáva” szó enyhítése. A „gyáva kukac” kifejezésnek ugyanis van egy kicsi humora, illetve inkább gyerekek használják egymás közt, ezért akire ezt mondjuk, arról valamiért nem szeretnénk élesen fogalmazni (mondjuk azért, mert gyáva kukacok vagyunk) – pedig szívünk szerint azt tennénk. (Álljon itt egy valóban éles kijelentés Sajó Sándor: A vén bolond c. verséből: „Gyáva népnek nincs hazája”. Hogy hangzana ez így: „Gyáva kukacok...