Mostanában (újra) divat lett különböző ártatlan, ámde kinézetük miatt viszolyogtatónak tartott állatkákhoz hasonlítani embertársainkat – én most „kukacozok” egyet. Mentségemre hozom fel, hogy az én okfejtésemnek a kukacokhoz semmi köze; csupán felhasználom a magyar nyelv egy rögzült szókapcsolatát - arra, hogy a gyávaságról értekezzek röviden. Először is: miért használjuk a cím-beli kifejezést valaki viselkedésére, ahelyett, hogy egyszerűen gyávának mondanánk az illetőt? Úgy okoskodom, hogy talán a „kukac” odabiggyesztésének oka a „gyáva” szó enyhítése. A „gyáva kukac” kifejezésnek ugyanis van egy kicsi humora, illetve inkább gyerekek használják egymás közt, ezért akire ezt mondjuk, arról valamiért nem szeretnénk élesen fogalmazni (mondjuk azért, mert gyáva kukacok vagyunk) – pedig szívünk szerint azt tennénk. (Álljon itt egy valóban éles kijelentés Sajó Sándor: A vén bolond c. verséből: „Gyáva népnek nincs hazája”. Hogy hangzana ez így: „Gyáva kukacok...
Beszélhetek a nevetekben is, kedves vak komondoron túli és inneni nőtársaim? Ha nem, az sem baj, beszélek a magaméban, úgyis azzal akartam kezdeni, hogy… kövezzenek meg, de én nem hiszek a teremtésben. Ettől nem gondolom magamat különlegesnek, hisz közel sem vagyok egyedül ezzel, még itt, a kies kis hazában sem. Nem a legfontosabb érvem, de amiatt sem fontolnám meg soha a teremtés elfogadását, hogy nem nagyon akarózik magamat a teremtés koronájának oldalbordájaként meghatározni. Nem, semmiképp sem akarok teológiai vitába bonyolódni, csak rögzítem, hogy nagyon nem tetszik ez a kép! Én úgy tanultam, hogy az emberi méltósághoz való jog emberi alapjog; abszolút érvényű, korlátozhatatlan – még rendkívüli jogrend esetén sem korlátozható -; épp úgy, mint az élethez való jog. És beletartozik, hogy védelmet nyújt a megaláláztatással szemben. Legfontosabb jellemzői, hogy minden emberre egyenlően vonatkozik és elvehetetlen. Ezért rögzíti minden, az egyetemes emberi jogokat elfogad...