Adventi fabulák (1) Egyszer volt, hol nem volt… volt egyszer egy karácsonyi műsor, végzős gimnazistákkal készítettük. A szeretet ünnepén hajléktalanok verseiből, szegényekről szóló művekből idéztünk, és pár szívfacsaró fotóval illusztráltuk. Néhány tanár felháborodottan kérte számon rajtam, hogy miért kell az ünnep áhítatát megtörni a világ szenvedésének képeivel. Azt mondták, karácsonykor ne a nyomorról beszéljünk, hanem a szeretetről. De hisz csakis arról szólt a műsorunk! A mottónkat Ferenc pápa üzenete adta: „A szeretet nem romantika: a szeretet önfeláldozó, figyelmes, fáradságba kerül, a szeretet a szegények felé fordul, nagyobb öröme van abban, amit ad, mint amit kap. Másként semmi köze nincs ahhoz, amit keresztény szeretetnek nevezünk.” A szeretet nem menekülés a valóság elől, hanem odafordulás hozzá. A nélkülözésről nem azért kell szólni, mert az „szép téma”, hanem mert valóság. És a valóságban az a legnehezebb, hogy nem mindenkinek jut belőle ugyanannyi jóság. Egy afrika...
Ülök az íróasztalomnál, előttem a papír, a billentyűzet, a feladat, amit rég be kellett volna fejeznem. A gondolataim is ott toporognak, mint akik épp indulni szeretnének valahová, csak nem tudják, merre kell menni. Nem csoda, hogy elakadok: a szemközti ablakon át látom, ahogy az utcán jönnek-mennek az emberek. A figyelmem minden egyes arcba, mozdulatba belekapaszkodik - mintha az élet kis ablakszínházát nézném. A járdán elsiet egy nő piros kabátban. Olyan gyorsan lépked, mintha versenyt futna valami láthatatlannal. Talán az eső előtt akar hazaérni? Vagy késik valahonnan? Elképzelem: talán valaki most főzi a kedvenc teáját otthon, és ő azért siet, mert tudja, hogy az illat már beterítette a szobát. És lehet, hogy nem is késik — csak egyszerűen örül, hogy jön a karácsony, és ma vette meg az első ajándékot, amit gondosan rejteget a kabátja alatt. Követi egy idős férfi, bottal. Meg-megáll. A botja tompán koppan a hideg kövön. Úgy tűnik, nincs különösebb célja, csak...