matos-drama-szentes

  Ahogy beköszönt az ősz, sok idős embernél mintha bekapcsolna egy láthatatlan kapcsoló: a gondolataik egyre gyakrabban fordulnak az elmúlás felé. Az esőcseppek kopogása, a rövidülő nappalok, a sárguló levelek mind-mind emlékeztetnek arra, hogy minden életnek van vége. Az egyik rokonom például ilyenkor már szeptember végén elkezdi a „halottak napi készülődést”: mécseseket válogat, koszorúkat rendel, régi fényképeket vesz elő, és hosszasan sorolja, kihez mikor kell majd kimenni a temetőbe. És bár ez a rítus – a megemlékezés, az emlékek ápolása – mélyen emberi és fontos, néha úgy érzem, hogy az ősz szépségeinek élvezése helyett szinte mániákusan előtérbe kerül a halálra való készülődés. Pedig az emlékezés mellett a jelen életünk megélése is legalább ilyen fontos. A halottak napja eredetileg nemcsak a gyászról, hanem a kapcsolódásról is szól: arról, hogy hálát adjunk azokért, akik hatottak ránk, és ez a hála akár erőt is adhat a mindennapokhoz. Ha azonban valakinek az év ezen idős...

  Mindnyájan beleesünk abba a hibába, hogy valakiről első látásra eldöntjük, nem szimpatikus nekünk.  Ez örökség a régmúltból: amikor élet-halál harc volt a lét, pillanatok alatt kellett eldönteni egy elénk toppanó idegenről, vajon árthat-e nekünk – hogy elfuthassunk vagy épp felvegyük vele a harcot. Ma már civilizáltabb az emberiség, van egy harmadik lehetőség is: megismerni az illetőt, többet megtudni róla, mint amit első pillantásra a külsőségek sugallnak – és az után dönteni arról, hogy vele nem érdemes foglalkoznunk, netán utálnunk „kell” vagy neadj’isten mégis szimpatikus. És ugyanígy mindenkivel megeshet, hogy a másik oldalon találja magát: valakinek nem szimpatikus; és sajnos az is, hogy anélkül kezdik el utálni, hogy bármit is tudnának róla. Azért neveztem hibának az első benyomás alapján való ítélkezést, mert sokszor megcsal bennünket; gyakran előfordul ugyanis, hogy amikor megismered az illetőt, kiderülnek az értékei, és te magad is jól jársz azzal, hogy kapcsol...

  Mit tehetsz, ha az erőd végére értél?  Mentális fáradtság Van, amikor nem a testünk fárad el, hanem az elménk. A mentális fáradtság  alattomosan kúszik be a mindennapokba:  nem feltétlenül jár együtt fizikai kimerültséggel, mégis úgy érezzük, mintha minden feladat nehezebb lenne a kelleténél. A koncentráció romlik, a döntések meghozatala lassabbá válik, és gyakran türelmetlenebbek leszünk másokkal. Okozhatja a folyamatos információáradat, a túl sok párhuzamos feladat, vagy épp az állandó készenléti állapot, amelyben sokan élünk. Ilyenkor az agyunk túlterhelődik, és már a legegyszerűbb helyzetekben is hibázunk. A mentális fáradtság jele lehet az is, ha elfelejtünk apróságokat, nehezen kezdünk bele egy új tevékenységbe, vagy elveszítjük a motivációnkat. A jó hír az, hogy tudatosan tehetünk ellene.  A pihenés itt nem feltétlenül az alvást jelenti – bár az is fontos –, hanem azt, hogy engedünk időt az elménknek kikapcsolódni. Egy séta, egy beszélgetés, egy...

  „Ha valamit szeretek magamban, az a szerénység.”  Kockázatos lesz, amiről írok, talán meg is kapom majd, hogy beképzeltség ezt világgá kürtölni – de van egy olyan tanulsága ennek a dolognak, ami miatt bevállalom. Néha „kívülről” figyelem az agyam működését.  Esetenként adott egy probléma, amire hosszas töprengéssel sem tudok megoldást találni; ezért félreteszem – abban a biztos tudatban, hogy nemsokára kipattan az elmémből a megfelelő válasz. És ding-ding! Elalvás előtt, házimunka közben, hosszú autóúton… megszületik. Tőlem „függetlenül”. Ilyenkor – most jön a szerénytelen rész – én magam is elcsodálkozom, mennyire kreatív vagyok. Probléma alatt nem feltétlenül „baj” vagy „gond” értendő (bár ilyen esetekben is működik) – általában épp a kreativitást igénylő dolgok kapcsán történik ez velem (vagyishát „nélkülem”, ugye). A matos-dráma-mentor tevékenységeimben igen jól jön ez nekem, hisz csupa kreativitást igénylő feladatom van – és itt el is érkeztem a tanulsághoz...

  (Előzmény: SZUBJEKTÍV - Szíven ütött ez a mondat) Nem éppen ilyen „csinálunk valamit”-re gondoltam! Elolvastam a nyilvánossághoz forduló volt kollégám, szentesi HMG-s tanár szavait: „Soha nem kértem még ilyet nyilvános oldalon, de aki egy picit is egyetért ezzel a petícióval, kérem írja alá! Sokunk munkája múlik ezen!” Olyan kétségbeesés áradt ebből, hogy már-már kezdett kicsírázni bennem az öröm, hisz elolvastam a petíció címét: „Kiállás a szentesi Horváth Mihály Gimnázium mellett” – és  arra gondoltam: lám, itt van a szolidaritásnak az a megnyilvánulása, amire titkon vártam.  Vártam, mert egy kollégánknak szeptember 1-jén délután mondtak fel ebben a gimnáziumban; és az emiatt a szolidaritásukat kifejezők közül fájóan hiányoztak addig a munkatársai. Nem írok alá elolvasás nélkül semmit – és ez most is a javamra vált! Ugyanis  szó sincs ebben a petícióban szolidaritásról vagy együttérzésről! Sőt!  Az eltávolított kollégájukkal, valamint a mellé álló diákok...

  Szíven ütött ez a mondat: „…a tanárnő a saját osztályát elengedve hagyta ott a tagozatot egy jobb élet reményében.”  Ezt egy szülő írta rólam; az apropó az az eseménysor, ami a szentesi drámatagozattal manapság történik – mégsem erről az aktualitásról szeretnék szólni. Hanem ennek a mondatnak a többszörös igazságtalanságáról. 1: A szelektív emlékezet sajnos működik, ezért nem árt felidézni: mikor és miért is történt az a bizonyos „elengedés”?  Akkor hagytam ott a gimnáziumot, amikor az ún. „státusztörvénnyel” a hatalom egyoldalúan megváltoztatta a pedagógusok jogállását. Érvényes szerződésem volt arról, hogy állami közalkalmazott vagyok, az ezzel kapcsolatos jogaimat törvény garantálta, majd ezt egy tollvonással megsemmisítették, és – egy sokkal rosszabb (erről később) – új szerződést ajánlottak fel. Mint minden szerződésnél, amit egyoldalúan bont fel egyik fél, itt is lehetőség volt másik félként elfogadni vagy elutasítani – én utóbbit választottam. A törvény elismer...