SZUBJEKTÍV - Egy ballagás margójára

 

Egy kicsit sajnáltatnám magam. Szeretném, ha együttéreznétek velem, mert most nagyon szomorú vagyok! Persze kérdezhetnétek, hogy miért nem ’magánban’ szomorkodom, miért tartozik a bánatom a nyilvánosságra. A válasz az, hogy bár ez az én történetem, mégis látlelet, és vannak tanulságai mások számára is.

Holnapután ballag el a gimiből az osztályom. Igen, az osztályomnak mondom őket, hisz 3 teljes és egyharmad tanévig én voltam ennek a lelkes, kedves, ’sokraviszikmajd’ csapatnak az osztályfőnöke.

Nem kaptam meghívót. Postán sem, elektronikusan sem, szóban sem.

Ilyenkor persze magamban keresem a hibát… de hát tudom, hogy szeretnek! És ők biztosan, de a szüleik nagy része sem hibáztat, amiért elhagytam őket. Milliószor elmondták, sőt, a szalagavatón egy hatalmas gesztussal ki is mutatták.

Gyanítom, hogy a diákjaim és a szülők nem is tudják, hogy nem kaptam meghívót vagy meghívást. Ezt az az iskola intézte, amelynek 25 éven keresztül voltam a tanára. Az az iskola, ahol korábban, ha egy pedagógus valamiért nem vitte végig az osztályát, akkor is ’ballagtatott’: az új ofővel együtt vezették a ballagómenetben a diákjaikat.

Tudom, mi az ok. Az oktatásért felelős miniszter és az iskolafenntartó vezetője is alig burkolt célzásokat tett arra, hogy a státusztörvény miatt felmondott pedagógusok – bár törvényadta lehetőségükkel éltek - nemkívánatos személyek ezentúl, és az én volt iskolám is őalájuk tartozik.

Szeretnék ott lenni az osztályom ballagásán, ha nem is az iskola volt tanáraként elismert minőségben, de legalább vendégként. Ám nem tudok erről dönteni. Ugyanis épp a szalagavatós hatalmas gesztus miatt nem szeretném, ha valahogyan a diákjaim „elégtételt” vennének a ballagásból való kizárásom miatt. Márpedig, ha elmegyek, és kiszúrnak a vendégek közt, erre van esély (van igazság alapja; itt elolvasható: Szalagavató

De nem szeretnék távolmaradni sem, mert ez a közös éveinket megkoronázó pillanat; és szeretném őket látni virágok közt, ünneplőben, mosolygósan…