Egy kicsit sajnáltatnám magam. Szeretném, ha együttéreznétek velem, mert most nagyon szomorú vagyok! Persze kérdezhetnétek, hogy miért nem ’magánban’ szomorkodom, miért tartozik a bánatom a nyilvánosságra. A válasz az, hogy bár ez az én történetem, mégis látlelet, és vannak tanulságai mások számára is.
Holnapután ballag el a gimiből az osztályom. Igen, az
osztályomnak mondom őket, hisz 3 teljes és egyharmad tanévig én voltam ennek a
lelkes, kedves, ’sokraviszikmajd’ csapatnak az osztályfőnöke.
Nem kaptam meghívót. Postán sem, elektronikusan sem, szóban
sem.
Ilyenkor persze magamban keresem a hibát… de hát tudom, hogy
szeretnek! És ők biztosan, de a szüleik nagy része sem hibáztat, amiért elhagytam
őket. Milliószor elmondták, sőt, a szalagavatón egy hatalmas gesztussal ki is
mutatták.
Gyanítom, hogy a diákjaim és a szülők nem is tudják, hogy
nem kaptam meghívót vagy meghívást. Ezt az az iskola intézte, amelynek 25 éven
keresztül voltam a tanára. Az az iskola, ahol korábban, ha egy pedagógus
valamiért nem vitte végig az osztályát, akkor is ’ballagtatott’: az új ofővel
együtt vezették a ballagómenetben a diákjaikat.
Tudom, mi az ok. Az oktatásért felelős miniszter és az
iskolafenntartó vezetője is alig burkolt célzásokat tett arra, hogy a
státusztörvény miatt felmondott pedagógusok – bár törvényadta lehetőségükkel
éltek - nemkívánatos személyek ezentúl, és az én volt iskolám is őalájuk
tartozik.
Szeretnék ott lenni az osztályom ballagásán, ha nem is az
iskola volt tanáraként elismert minőségben, de legalább vendégként. Ám nem
tudok erről dönteni. Ugyanis épp a szalagavatós hatalmas gesztus miatt nem
szeretném, ha valahogyan a diákjaim „elégtételt” vennének a ballagásból való
kizárásom miatt. Márpedig, ha elmegyek, és kiszúrnak a vendégek közt, erre van
esély (van igazság alapja; itt elolvasható: Szalagavató
De nem szeretnék távolmaradni sem, mert ez a közös éveinket
megkoronázó pillanat; és szeretném őket látni virágok közt, ünneplőben,
mosolygósan…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése