Vannak mondatok, amelyeket nagyon nehéz hallgatni valakitől, akit szeretsz, akiért aggódsz:
„Ezt fogom csinálni.” „Elköltözöm.” „Felmondok.” „Belevágok.” stb. Nehéz, mert miközben ő beavat téged, te egyre erősebben érzed: ne.
Mert ismered őt. Tudod, honnan jön. Ismered a történetét, a
gyenge pontjait, a korábbi döntéseit. Talán azt is látod, amit ő még nem lát.
Észreveszed a veszélyt, az önáltatást, a rossz mintát, a túl nagy kockázatot. És
egészen biztos vagy benne, hogy amit most választ, az tévút.
Ilyenkor nagyon könnyű elhinni, hogy neked közbe kell
lépned.
De van egy nehéz, kényelmetlen igazság:
attól, hogy szeretünk valakit, még nem kapunk jogot arra, hogy helyette éljünk.
Talán az egyik legnehezebb felismerés egy szülőnek, társnak,
testvérnek vagy barátnak, hogy a másik ember élete nem lesz a mi életünk attól,
hogy fontos nekünk. Nem mi fogjuk elszenvedni a döntés minden következményét. Nem
mi fogunk benne élni abban a kapcsolatban. Nem mi járunk majd azon a
munkahelyen. Nem mi költözünk el. Nem mi ébredünk fel reggel azzal a döntéssel,
amit ő hozott.
És éppen ezért nem is miénk a végső döntés joga. Lehet véleményünk, aggodalmunk, lehetnek érveink.
De a másik ember szabadságát nem írhatjuk felül a saját bizonyosságunkkal.
Lehet, hogy téged az élet már megtanított valamire, amit ő
még nem tanult meg. Lehet, hogy te már egyszer végigjártad azt az utat, amire ő
készül rálépni... DE! attól, hogy te előre látod a lehetséges következményt,
még nem te vagy az, akinek meg kell élnie a döntést.
A szeretet egyik legmélyebb formája talán nem az, hogy
mindenáron megakadályozzuk a másikat abban, hogy hibázzon. Hanem az, hogy nem
hagyjuk magára akkor sem, ha hibázott.
Nagyon nehéz, de tiszteletben kell tartanunk, ha valaki,
akit szeretünk, másképp akar élni, mint ahogyan mi helyesnek gondoljuk.
(FONTOS: itt csak a hétköznapi döntéseinkről beszélek – azonban
amikor valaki közvetlen veszélyben van, akkor be KELL avatkozni.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése