ÖNISMERET - Amikor egy pedagógus magáról gondolkodik... (1-3. rész)

 

Amikor egy pedagógus magáról gondolkodik… (1)

… akkor szerintem jó, ha mérlegeli ezt: 

az egy osztályba járók közös emlékezete szinte mindent megőriz. Évtizedek múlva is előkerülnek a régi történetek, a jellegzetes mondatok, a konfliktusok, a vicces vagy éppen kínos pillanatok. És velük együtt az is, hogy milyen embernek gondoltuk és milyen tanárnak tartottuk azokat, akik annak idején előttünk álltak.

Különösen igaz ez a középiskolára, hisz azt már többnyire olyan fiatalok hagyják el, akiknek valamennyire kialakult az értékrendjük, később pedig felnőttként sok mindent újra tudnak értelmezni abból, amit diákként megéltek. 

Egy öt, tíz, húsz éves osztálytalálkozón szinte biztosan szóba kerülnek a régi tanárok;

 ráadásul egy pedagógus a pályája során sok száz diákkal találkozik, akik egymástól függetlenül viszik tovább a róla szerzett tapasztalataikat. Így egy idő után nemcsak egy-egy osztály emlékezetében él tovább, hanem kialakul róla egy szélesebb körben ismert kép is.

Ritka az a tanár, akiről egyértelműen csak rosszat vagy csak jót mondunk. Van, akit pedagógusként nem tartottunk sokra, emberileg mégis szerettünk, és van, akihez emberileg nem álltunk közel, a tantárgyát viszont remekül tanította.

Nemcsak az osztályok kollektív emlékezetében marad meg, amit egy tanár mond vagy tesz, hanem a tanítványoknak az önmagukról kialakított képében is - egy megalázó mondat éppúgy, mint egy jókor érkező biztatás.

Az így róla kialakult általános vélekedésről előbb-utóbb a pedagógus is tudomást szerez - megtudja, mit gondoltak róla azok, akiknek éveken át tanított. Akár megsértődik ezen, akár mentségeket gyárt hozzá – valamit kezdenie kell vele; leginkább tanulnia érdemes belőle.

Magam is tanár vagyok, hosszú pályafutással a hátam mögött – ezért számomra azért fontos kérdés, milyen tanárnak tartanak a volt diákjaim, mert abból derül ki, hogy sikerült-e hozzájárulnom az ő sikeres és egyenes emberré válásukhoz.

Amikor egy pedagógus magáról gondolkodik… (2)

… akkor szerintem jó, ha mérlegeli ezt: minden tanév végén elkészül a saját bizonyítványa is – az érdemjegyeit a tanítványai emlékezetébe belevésve kapja meg.

Egy tanár nem egyszerűen tananyagot ad át. 

A viselkedésével, a döntéseivel, a mondataival valamit hozzátesz ahhoz is, ahogyan a diák önmagára és a világra néz. 

Egy igazságtalan döntés vagy megalázó mondat éppúgy maradandó lehet, mint egy biztatás, amelyet a tanár talán már rég elfelejtett, a diák viszont harminc év múlva is fel tud idézni.

Ezért furcsa számomra, hogy amikor a pedagógusszakma társadalmi presztízséről beszélünk, ez a felelősség alig jelenik meg. Pedig szerintem ettől olyan nagy a tétje a tanári pályának. Egy orvos téves diagnózisának következményeit könnyebb felismerni - egy pedagógus rossz döntése vagy jó mondata sokszor láthatatlanul dolgozik tovább egy ember életében.

És talán éppen ezért a tanár egyik legfontosabb „szakmai eredménye” az, amit már nem tud ellenőrizni: hogy mi marad belőle a volt diákjaiban. Ráadásul 

a tanítványai róla kialakított véleménye összeadódik, és kialakul egy általános vélekedés arról, ki a jó tanár, 

kit lehetett emberileg szeretni is, kitől kellett félni, és ki volt az, akinek egy-egy mondata valamiért szállóige lett.

Ezeket a véleményeket persze a pedagógus nem mindig hallja vissza direktben - de valamilyen formában mégis szembesül időről-időre azzal, milyen nyomot hagyott másokban. Ha tud őszinte lenni önmagával, akkor jókor és jól fog reagálni: a pozitívumokat megtartja, a hibáit pedig javítja mentségek keresése helyett. Ezt választania nemcsak önmagával, hanem a leendő tanítványaival szemben is az egyetlen felelős magatartás.

Amikor egy pedagógus magáról gondolkodik… (3)

… akkor szerintem jó, ha mérlegeli ezt: mi, volt tanítványok, magunk között kegyetlenül minősítjük a volt tanárainkat. Ez alól nincs kibúvó.

Egyenként is véleményt formálunk róluk, közös értékítéletet is hozunk velük kapcsolatban, és ezek végül összeállnak a szélesebb környezet vélekedésévé.

Ebben a vélekedésben két szempont érvényesül általában: az, hogy az adott pedagógus milyen szaktanár és milyen ember. Leegyszerűsítve négyféle eredmény születhet.

Az első a ritka, de nagyon erős kategória: jó tanár és jó ember. 

Ő az, akiről húsz év múlva is szinte csak jót tudunk mondani. 

Nem feltétlenül azért, mert minden órája zseniális volt, és nem azért, mert soha nem hibázott. Hanem mert éreztük rajta, hogy tudja, mit csinál, igazságosan bánik velünk, komolyan vesz bennünket, és közben emberként is lehet hozzá kapcsolódni. Nemcsak megtanított valamire, hanem valamilyen módon hozzátett ahhoz is, amilyenné lettünk. Lehet, hogy egy mondatára emlékszünk, lehet, hogy arra, hogy hitt bennünk, amikor mi még nem hittünk magunkban. Az ilyen tanárt nem egyszerűen felidézzük: őrizzük – példaképünkké válik, mesélünk róla a saját gyerekeinknek.

A második kategória: rossz szaktanár, de szerethető ember. 

Ő az, akiről azt mondjuk: „Tanítani nem nagyon tudott, de imádtuk.”

Lehet, hogy unalmasak voltak az órái, nem magyarázott jól, nem tudott rendet tartani, vagy egyszerűen nem volt meg benne a pedagógiai érzék - de közben lehetett jó fej, humoros, emberséges, közvetlen, vagy éppen az egyetlen, akinek volt ideje ránk.

Az ilyen pedagógus emlékezete tartós: a diák sokkal inkább jegyzi meg, hogyan érezte magát egy tanárral, mint hogy az milyen ismereteket adott át neki. Persze a szerethetőség nem pótolja a szakmai tudást, a következetességet vagy a pedagógiai felelősséget – de ebben a típusban benne van a fejlődés lehetősége.

A harmadik: 

„Ki nem állhattam, de azt el kell ismerni, hogy nagyon tudott tanítani.” 

Talán féltünk tőle, talán túl ridegnek tartottuk, talán nem tudtunk vele mit kezdeni. De évekkel később, amikor már több tanárral és többféle tanulási helyzettel találkoztunk, kénytelenek vagyunk elismerni: amit csinált, ahhoz értett. Ez fontos tanulság: a jó pedagógusnak nem feltétlenül kell szeretett embernek lennie. Nem az a feladata, hogy minden diák kedvelje. Lehet valaki következetes, szigorú vagy távolságtartó, és ettől még kiváló tanár.

Persze itt is van egy határ. A szigorúság nem azonos a megalázással, a következetesség nem azonos az igazságtalansággal. Attól, hogy valaki jól tanít, még nem kap felmentést arra, hogy közben sértse a rábízott gyerekeket.

És végül a negyedik kategória: rossz tanár és rossz emlékű ember. 

Ő az, akiről nem nagyon akarunk jót mondani. 

Nem tudott tanítani, nem figyelt ránk, igazságtalan volt, megalázott, félelmet keltett, esetleg még azt sem vette észre, hogy mi történik a gyerekekkel körülötte.

Az ilyen tanárok történeteit is újrameséljük - talán még többször is, mint a jókét. Mert amikor előkerül egy régi igazságtalanság, egy megszégyenítés, egy teljesen értelmetlen büntetés, akkor – akár harminc évvel később is – ugyanolyan rossz érzéseket kelt bennünk a múltbeli viselkedése.