ÖNISMERET - Amikor egy pedagógus magáról gondolkodik... (4-6. rész)

 

Amikor egy pedagógus magáról gondolkodik… (4)

… akkor szerintem jó, ha mérlegeli ezt - a legritkább és talán legszebb, ha így emlékeznek rá a volt tanítványai: jó tanár és jó ember.

Diákként is tudjuk róla, hogy jól tanít, de közben szeretjük is. Érthetően magyaráz, követel, de nem megalázóan, igazságos, és valahogy azt érezzük, hogy nemcsak az óráján vagyunk fontosak neki, hanem emberként is.

Az ilyen tanárnál az idő többnyire nem rombolja le a jó véleményt, hanem megerősíti. Felnőttként ugyanis egyre több tanárral és munkahelyi helyzettel találkozunk, és egyre jobban látjuk, milyen nehéz egyszerre szakmailag jónak és emberileg tisztességesnek lenni.

De mi lehet az ilyen pedagógus mögött?

Talán egy olyan személyiség, amelyben eleve együtt van a szakmai igényesség és az emberek iránti érdeklődés. Talán olyan ember, aki nem azért választotta a tanári pályát, mert szerette volna, ha sokan figyelnek rá, hanem mert valóban érdekli, hogyan működnek mások, és örömét leli abban, ha valakinek segíthet előrébb jutni. Lehet mögötte erős empátia, stabil önismeret, jó határérzék, és az a ritka képesség is, hogy a tanár nem saját maga fontosságát akarja bizonyítani, hanem a diák fejlődését tartja fontosnak.

Az ilyen embernek nem kell haverkodnia ahhoz, hogy közel kerüljön a diákjaihoz. Nem kell népszerűnek lennie ahhoz, hogy szeressék.

És talán éppen ez a lényeg: nem a szeretetért lesz jó tanár, hanem azért szeretik, mert jó tanár és közben jó ember.

Amikor egy pedagógus magáról gondolkodik… (5)

… akkor szerintem jó, ha mérlegeli ezt: van az a tanár, 

akiről utólag azt mondjuk, pedagógusként nem volt valami jó, emberként viszont nagyon szerettük.

Lehet, hogy borzalmasan magyarázott, nem tudott rendet tartani, nem követelt, vagy egyszerűen nem volt meg benne az a pedagógiai érzék, amitől valaki jó tanár lesz. De közben humoros volt, közvetlen, megértő, és ha bajunk volt, meghallgatott. Jó volt hozzá bemenni, még ha az óráján nem is tanultunk túl sokat. Diákként könnyű volt ebből azt a következtetést levonni: jó tanár. Felnőttként viszont már szét tudjuk választani a kettőt. Attól, hogy szerettük, még nem biztos, hogy jól tanított.

De miért választja valaki a tanári pályán ezt a fajta működést?

Lehet, hogy alapvetően kapcsolatorientált személyiség, akinek fontosabb a harmónia, mint a konfliktus. Lehet, hogy nehezen viseli, ha nem szeretik, ezért inkább enged, mintsem követeljen. Talán maga is olyan gyerek volt, aki különösen érzékenyen reagált a szigorra, és felnőttként elhatározza, hogy ő egészen más tanár lesz. Az is lehet, hogy egyszerűen a személyisége erősebb a pedagógiai tudatosságánál: kiválóan ért az emberekhez, de nem tanulta meg, hogyan kell ezt tanításra fordítani. És persze lehet mögötte kiégés, bizonytalanság vagy az is, hogy valaki menet közben veszítette el a szakmai igényességét.

A tanulságot: a szerethetőség nem azonos a pedagógiai alkalmassággal. Egy tanárnak nemcsak biztonságos és kellemes légkört kell teremtenie, hanem tudást, követelményt, kereteket és fejlődési lehetőséget is kell adnia.

Amikor egy pedagógus magáról gondolkodik… (6)

… akkor szerintem jó, ha mérlegeli ezt: 

van az a tanár, akit diákként leginkább csak túlélni akartunk. 

Nem szerettük, de évekkel később kénytelenek vagyunk elismerni, hogy remekül tanított. Szigorú volt, követelte a házi feladatot, nem lehetett nála könnyen jó jegyet kapni, nem bratyizott a hangadókkal, és különösebben nem érdekelte, hogy népszerű-e. Akkor merevnek, ridegnek vagy igazságtalannak tűnhetett.

Aztán eltelt tíz-húsz év, és egyszer csak összeáll a kép. A felnőtt már könnyebben felismeri, hogy a tanár nem azért nem engedett, mert rosszat akart, hanem mert volt egy mércéje, amelyből nem engedett.

De mi lehet az ilyen pedagógus működése mögött?

Lehet erős kötelességtudat, perfekcionizmus, magas szakmai igény, nagy belső fegyelem. Lehet olyan személyiség, aki nehezen mutatja ki az érzéseit, ezért a törődése nem kedvességként, hanem követelményként jelenik meg. Talán éppen azért választotta a tanári pályát, mert fontos számára a tudás átadása, a rendszer és a teljesítmény, miközben a kapcsolati oldala kevésbé erős. De itt is van egy fontos határ. A jó szakmai munka nem ad felmentést a megalázásra, a kivételezésre vagy az igazságtalanságra. A szigorúság nem önmagában erény, és a népszerűtlenség sem bizonyíték arra, hogy valaki jó tanár. Lehet valakit azért nem szeretni, mert túl sokat követel. De lehet azért is, mert kegyetlen. És ezt a kettőt csak később, érettebb fejjel tudjuk igazán megkülönböztetni.

Talán ezért olyan érdekesek ezek a régi osztálytalálkozós ítéletek. Néha nem a tanár változik meg bennük, hanem mi nőttünk fel annyira, hogy végre megértsük, amit akkor még nem láttunk.