ÖNISMERET - Amikor egy pedagógus magáról gondolkodik (7-10. rész)

 

Amikor egy pedagógus magáról gondolkodik… (7)

… akkor szerintem jó, ha mérlegeli ezt: szomorú, de van olyan tanár, aki a volt tanítványok szemében rosszul tanító és rossz emlékű ember. Ő az, akiről már diákként is érezzük, hogy valami nagyon nincs rendben vele. Nem tud tanítani, nem figyel ránk, igazságtalan, megaláz, félelmet kelt, kivételezik, kineveti a hibáinkat, vagy egyszerűen nem érdekli, mi történik velünk.

Az ilyen tanárok történetei különös módon nagyon sokáig megmaradnak. 

Harminc évvel később is emlékszünk arra, amikor valakit mindenki előtt megszégyenített. 

Tudjuk, kit nézett le, kit favorizált, ki volt az, akit mindig kipécézett. Elég egy mondat az osztálytalálkozón, és mindenki tudja, miről beszélünk.

Érdemes feltenni a kérdést: miért lesz valaki ilyen pedagógus? Néha talán már a pályaválasztás mögött is van valami. Lehet, hogy valaki a tanári szerepben keresi azt a tekintélyt és kontrollt, amelyet más területen nem tud megszerezni. Lehet erősen autoriter személyiség, akinek fontos, hogy engedelmeskedjenek neki. Lehet bizonytalan ember, aki a hatalmasság látszatával próbálja eltakarni a saját szakmai vagy emberi gyengeségét. És persze lehet valaki eredetileg teljesen más. Lehetett lelkes pályakezdő, aki aztán évek alatt belefáradt a munkába, elvesztette a kíváncsiságát, a türelmét, végül pedig már csak a pozícióját tartotta meg, nem a pedagógusi szerep lényegét. Ez azonban magyarázat lehet, felmentés nem.

Mert diákként nem feladatunk mérlegelni, vajon milyen okok miatt bánt így velünk az adott tanár - csak azt tudjuk, hogy mi történt velünk: 

egy olyan élményt éltünk meg, amely beépül az önmagunkról alkotott képbe. 

A legijesztőbb pedig talán az, hogy a tanár ezt nem feltétlenül tudja - lehet, hogy ő már rég elfelejtette azt az egy mondatot, amelyet a volt diák harminc év múlva is szó szerint fel tud idézni.

Amikor egy pedagógus magáról gondolkodik… (8)

… akkor szerintem jó, ha mérlegeli ezt: A középiskolai osztályoknak szinte mindig kialakul a maguk belső hierarchiája. A hangadók általában azok, akiknek erős a jelenlétük, könnyen megszólalnak, jól érzik, hogyan lehet megnevettetni vagy megmozgatni a többieket. Ők nem hivatalosan vezetik az osztályt, mégis ők mondják meg, hogy egy feladat vagy egy program „ciki”-e, és sokszor azt is, hogyan érdemes viszonyulni egy-egy tanárhoz. A többiek pedig - még ha nem is mindenben értenek velük egyet -, többé-kevésbé igazodnak ehhez a hangulathoz.

És 

ebben a közegben különösen könnyen megtalálhatja egymást a hangadó diák és a „bratyizós” tanár. 

Ő ugyanis nem elsősorban a tanári szerepéből akar kapcsolatot teremteni. Inkább lejjebb ereszkedik a diákok közé, átveszi a nyelvüket, viccelődik velük, bennfentesként vesz részt az osztály életében, és érezteti, hogy ő nem olyan, mint „a többi tanár”. Tegeződés, poénkodás, személyes történetek, közös ugratások, a diákok szlengjének használata, egy-egy kedvenc tanulóval való különösen közvetlen kapcsolat: önmagában ezek egyike sem feltétlenül probléma. A határ ott kezd el elmosódni, amikor a tanárnak már fontosabb lesz, hogy kedveljék, mint az, hogy tanárként elfogadják.

Ilyenkor a hangadók különösen értékes társasággá válnak számára. Ők adják a visszajelzést: megadják neki azt az érzést, hogy ő is „közéjük tartozik”. A tanár pedig cserébe könnyebben ad nekik figyelmet, engedményt, bizalmat vagy különleges bánásmódot. Így kialakul egy furcsa kölcsönösség. Csakhogy közben valami fontos elveszhet: a tanár és a diák közötti szerepkülönbség.

De miért lesz valaki „bratyizós” tanár? 

Csak találgatni lehet - van, aki eleve nehezen viseli a konfliktust, és számára különösen fontos, hogy szeressék; van, aki fiatal tanárként azt gondolja, hogy a közvetlenséggel sokkal könnyebb lesz megtalálnia a hangot a diákokkal. Lehet mögötte bizonytalanság is: a pályakezdőként talán még nem tudja, hogyan lehet úgy tekintélyt teremteni, hogy közben ne váljon merevvé - a „legyünk jóban” ilyenkor egyszerűbb megoldásnak tűnik, mint a következetes szabályok, a világos határok és a szakmai tekintély felépítése.

És van olyan is, amikor a „bratyizás” lassan alakul ki. Mire észbe kap a tanár, már nemcsak tanítja az osztályt, hanem tartozni is akar hozzá. Ez pedig különösen veszélyes: a tanár ugyanis nem kortárs - bármennyire is fiatal, laza vagy közvetlen, az ő kezében van az értékelés, a szabályok betartatásának lehetősége, ő felel a tanulási folyamatért. A diákokkal való jó kapcsolat nem azt jelenti, hogy ugyanabban a társasági szerepben kell lennie, mint nekik.

Igazán érdekessé húsz év múlva válik a történet… (folyt. köv.)

Amikor egy pedagógus magáról gondolkodik… (9)

… akkor szerintem jó, ha mérlegeli ezt: 

ha a diákjaival való kapcsolatában folyton hagyta, hogy elmosódjon a határ tanár és tanítvány között – könnyen ráragadhat a „bratyizós tanár” címke.

Különösen a középiskolában tanító pedagógusnak kell ezt szem előtt tartania – az elballagó diákok zöménél már kialakul egy stabil értékrend, már egészen mást látnak fontosnak egy-egy tanáruk hagyatékából. Ha ekkor még nem is, de a későbbiekben biztosan átértékelik magukban, kitől, milyen útravalót kaptak – hiszen akár a pályaválasztásnál, akár a foglalkozásuk vagy a családi életük kapcsán más fénytörésbe kerül, hogy ki volt igazán értékes tanerő a számukra.

Az egykori „jó fej” tanárra például lehet úgy emlékezni, hogy „mennyire bírt minket, milyen jó fej volt”; de az is előfordulhat, hogy valaki húsz év múlva már azt mondja: „Most, hogy belegondolok, valójában nem is tanított olyan sokat. Inkább velünk haverkodott.” Az egykori hangadók közül nem mindenki marad központi személyiség - arra kellett rájönniük, hogy anno azért érezték magukat különösen fontosnak, mert a tanárnak szüksége volt az ő elfogadásukra – így az a képesség, amellyel annak idején egy osztályt tudtak maguk köré szervezni, egy munkahelyen vagy egy családban már nem elegendő. És 

talán ez az egyik legkeményebb próbatétele a tanári szerepnek: 

nem az számít, hogy mit gondolnak rólunk a diákok akkor, amikor még szükségük van ránk, hanem az is, hogy mit gondolnak rólunk húsz évvel később, amikor már semmit sem kell tőlünk kapniuk.

Mi történik vajon azokkal, akik a középiskolai osztályban nem a hangadók közé tartoztak? (folyt. köv.)

Amikor egy pedagógus magáról gondolkodik… (10)

… akkor szerintem jó, ha mérlegeli ezt: egy (középiskolai) osztályban nemcsak hangadók vannak. Sőt, valójában ők vannak kevesebben. A többiek között vannak csendesebbek, visszahúzódóbbak, megfigyelők, jó tanulók, átlagos tanulók, különcök, alkalmazkodók és olyanok is, akik egyszerűen nem érzik szükségét annak, hogy az osztály társadalmi életének középpontjában legyenek. Ők azonban ettől még nagyon is érzékelik, mi történik körülöttük.

A csendes többség egyik része semmivel sem érettebb, okosabb vagy erkölcsösebb a többieknél; csak félénkek, nehezen kapcsolódók, nem találják a helyüket. De vannak azok is, akik nem feltétlenül azért maradnak kívül a központi magon, mert gyengék vagy társaságilag sikertelenek; érzik ők is a sajátos osztálytermi erőközpontot – de nagyon is tudatosan nem akarnak részt venni ebben a játékban. 

Ők azok, akik tizenhat-tizenhét évesen már felismerik, hogy nem feltétlenül az a legjobb pozíció, amelyik a leglátványosabb, 

és azt, hogy nem feltétlenül az a tanár számukra a legelőnyösebb, aki maga is ehhez az erőközponthoz húz.

Nem akarnak mindenáron viccesek lenni, vagy csak azért megszólalni, hogy figyeljenek rájuk. Nem akarnak a tanár kedvencei lenni, a kegyeiért versenyezni. És különösen nem akarnak úgy tenni, mintha valakit szeretnének csak azért, mert az illető a centrumhoz tartozik. Ők sokszor egyszerűen csak megfigyelnek.

Ez középiskolában nem feltétlenül jár azonnali jutalommal – ugyanis aki nem akar bekapcsolódni a státuszversenybe, könnyen úgy tűnhet, mintha nem számítana. Pedig például abban, hogy majd a középiskola után milyen kép formálódik egy-egy pedagógusról a kollektív emlékezetben, ők számítanak igazán. Ugyanis ennek a rétegnek az értékítéletéhez fog felsorakozni idővel a többiek nagy része is – hisz felnőttként, tapasztalatok birtokában már átalakul az értékrendjük.

Szerintem 

a legizgalmasabb, hogy az erőközponttól tudatosan távolságot tartó diákoknak mi a véleménye a „bratyizós” tanárról 

– hisz felnőttként ehhez lesz hasonló az érettebbé váló többiek álláspontja is. Valószínűleg a „nem hangadók” már diákként is érezték, hogy valami nincs rendben. Talán nem tudták megfogalmazni, mi az, csak azt érezték, hogy a tanár túlságosan igyekszik megfelelni bizonyos diákoknak; hogy másképp beszél velük; bizonyos dolgokat elnéz egyeseknek, másokat nem; hogy hiába tanár, a véleményét mintha ahhoz igazítaná, milyen reakciót kap a központi figuráktól. Érzik ezeket, de szóvá nem teszik – azzal semmit nem nyerhetnének: befolyásolni a hangadókat nem tudnák – sőt, kockáztatnák a saját társas helyzetüket -, a tanárt szembesíteniük felesleges és veszélyes – így hallgatnak. Nem egyetértésből, hanem mert pontosan tudják, mennyibe kerülne megszólalni.

Az élet a legritkábban igazolja vissza a középiskolai hierarchiát és státuszokat – 

öt, tíz, húsz év alatt megváltoznak a mércék; lehet, hogy a legtöbben még mindig úgy emlékeznek a „bratyizós” tanárra, mint „a kedvencre”, de már pontosan látják: a tanár a saját tekintélyét adta fel azért, hogy a diákok között elfogadott legyen; és ezzel épp azt szabotálta, ami pedagógusként a dolga lett volna, és amire a diákjainak valójában szüksége volt.