matos-drama-szentes

  Bevallom, amikor először hallottam arról, hogy a bölcsődések is ballagnak, egy pillanatra megállt bennem a kanál.  Ballagás? Kétévesen?  Mi lesz a következő? Születés utáni hazaballagás a szülészetről? Ünnepélyes pelenka-levételi ceremónia? Cumielbúcsúztató bankett? Pedig ha jobban belegondolunk, a ballagás története pontosan arról szól, hogy egy szép hagyomány újabb és újabb korosztályokat hódít meg. A történet az 1870-es években kezdődött Selmecbányán.  A helyi Bányászati és Erdészeti Akadémia végzős hallgatói úgy döntöttek, hogy az utolsó előadás után nem egyszerűen hazamennek, hanem méltó módon búcsút vesznek diákéveiktől. Fáklyákkal, bányászlapátokkal, egymás vállát átkarolva vonultak végig a városon. Itt hangzott fel először a máig ismert dal: „Ballag már a vén diák…” Lássuk be: ehhez képest a mai ballagásokon a szelfibot már nem is tűnik olyan radikális újításnak. A selmeci hagyomány olyan értékes kulturális örökséggé vált, hogy még az UNESCO szellem...

  ... Lehetőleg ne túl sokat. Amikor véget ér a tanév, sok szülőben felmerül a kérdés: mivel teljen a kamasz nyara? Milyen táborba menjen? Milyen készséget fejlesszen? Mit tanuljon? Milyen hasznos programokon vegyen részt? A válasz talán egyszerűbb, mint gondolnánk: elsősorban pihenjen. A mai fiatalok többsége tíz hónapon át folyamatos teljesítménykényszerben él. Iskola, dolgozatok, felelések, különórák, sport, nyelvtanulás, versenyek, elvárások. Sok kamasz számára a tanév olyan, mint egy véget nem érő futópad, amelyről nem lehet leszállni. A nyár éppen azért különleges, mert végre meg lehet állni. A nyári szünet nem hibája az iskolarendszernek, nem felesleges időpazarlás, hanem szükséges ellensúly. A szervezetnek és a léleknek is szüksége van arra, hogy ne kelljen állandóan teljesíteni. A kamasz nyár egyik legfontosabb feladata tehát a semmittevés.  I gen, a semmittevés.  Az a tevékenység, amelyet a felnőttek gyakran gyanakodva figyelnek, pedig valójában rendkívül haszno...

  Iskolás elmélkedések – A kiváltságok védőbástyái, avagy Miért fél a rendszer a valódi tudástól? (5) Amikor egy olyan oktatási modellről beszélünk, amely a lexikális magolás helyett a pedagógiai hozzáadott értéket és a gyakorlati kompetenciákat méri, nem csupán szakmai vitát nyitunk meg, hanem hadat üzenünk a jelenlegi társadalmi hierarchia összes tartópillérének . Egy ilyen átalakításnak ugyanis nemcsak a gazdasági elit lenne az ellensége, hanem a politikai, a tudományos, sőt, paradox módon maga az oktatási elit is. Az ellenállás oka egyszerű és kíméletlen: a jelenlegi rendszer az ő pozícióik legitimációjára épül. A politikai és gazdasági elit számára a „versenyistálló” modell egyfajta társadalmi önigazolás. Amíg a siker mérőszáma a drága magánórákkal megszerezhető pontszám, addig a kiváltságok örökíthetők maradnak. Ha a mérce a valódi adaptációs készség és a hozott hátrányok leküzdése lenne, az elit gyerekei hirtelen elveszítenék mesterséges előnyüket. A hatalom birtokosai ...

  Iskolás elmélkedések - Funkcionális tudás vs. iskolai teljesítmény (3) A tudás megítélésének torzulása talán a digitális kompetenciák és az idegennyelv-használat terén a legszembetűnőbb. Napjainkban gyakran előfordul, hogy egy diák, akit a tantermi keretek között „rossz tanulónak” bélyegeznek, a képernyő előtt vagy egy komplex eszközzel a kezében elképesztő kognitív rugalmasságról tesz tanúbizonyságot. Míg az iskola a digitális műveltséget sokszor elméleti definíciók vagy elavult szoftverek használatával méri, addig ez a diák intuitív módon, pillanatok alatt térképez fel bonyolult rendszereket, és szerez meg információkat a globális hálón. Számára az eszköz nem egy tantárgy, hanem a létezés természetes közege – ez a fajta rendszerszintű átlátóképesség és technológiai bátorság azonban nem jelenik meg az osztályzatokban, mert nem illeszkedik a poroszos számonkérés keretei közé. Hasonló a helyzet az idegen nyelvekkel is. A magyar oktatás nyelvi szemlélete még mindig erősen...

  Iskolás elmélkedések - A hozzáadott érték szerepe az oktatásban (1) A magyar közoktatás megújulásának egyik legnagyobb gátja ma a siker mérésének torz módszertana. Évtizedek óta ugyanazok az intézmények vezetik a „legjobb iskolák” listáját, ám ha alaposabban megvizsgáljuk ezeket a rangsorokat, látható, hogy azok nem feltétlenül az iskola pedagógiai hatékonyságát, hanem a bemeneti szelekció sikerességét mérik. Ahhoz, hogy valódi elmozdulás történjen, a fókusz át kellene helyezni a hozott alapanyagról a náluk töltött évek alatt elért fejlődésre, azaz a pedagógiai hozzáadott értékre . A jelenlegi közmegegyezés szerinti „elitiskolák” jelentős része egyfajta szűrőként funkcionál, nem pedig transzformátorként. Mivel ezek az intézmények – főként a fővárosban és a megyeszékhelyeken – hatalmas túljelentkezéssel dolgoznak, megtehetik, hogy csak a „késztermékeket” vegyék fel. Olyan gyerekeket, akik mögött stabil, magasan kvalifikált családi háttér áll, és akiket a szüleik évekig tartó, ...

  A szabadság és a művészet kapcsolata  mindig is különös, szinte láthatatlan szálakkal átszőtt viszony volt. A művészet gyakran akkor szól a leghangosabban, amikor a szabadság hiányzik, és akkor válik igazán mélyrétegűvé, amikor kimondhatatlan dolgokat kell mégis kimondania. Ilyenkor a színpad, a vászon vagy a papír nemcsak kifejezés, hanem menedék is: egy hely, ahol a gondolat még lélegezhet. De a szabadság sokáig gyakran csak lehetőségként létezett ebben a térben. Mint egy nyitott ajtó, amelyről tudjuk, hogy ott van, de nem merünk kilépni rajta. A művész ilyenkor egyszerre alkotó és egyensúlyozó: finom mozdulatokkal, rejtett jelekkel, félmondatokkal dolgozik, hogy mégis átjusson valami abból, ami igaz. És mégis, a művészet mindig túlélte ezeket az időszakokat.  Mint egy makacsul visszatérő dallam, újra és újra megszólalt, még ha halkabban is. Mert a szabadság iránti vágy nem tűnik el, legfeljebb más formát ölt. Éppen ezért különleges pillanat az, amikor ez a viszony át...

  Van egy életkor, amikor a tehetség nem kopogtat – inkább dörömböl. A középiskolás évek ilyenek. Ebben az időszakban a fiatalok nem egyszerűen tanulnak: keresnek, próbálnak, kérdéseket szegeznek a világnak és önmaguknak. És ha ilyenkor a tehetségük nem kap teret, olyan, mintha egy túl szűk cipőben kellene futniuk: haladnak ugyan, de fájdalmasan, és messze nem a valódi tempójukban. A tehetséggondozás ezért nem luxus, nem „plusz lehetőség” a kiváltságosoknak, hanem alapvető szükséglet.  Különösen középiskolás korban, amikor az identitás alakul, az önbizalom törékeny, és minden visszajelzés sokszoros súllyal esik latba. Egy jól működő tehetséggondozó közeg ilyenkor nemcsak fejleszt, hanem megtart: kapaszkodót ad egy gyakran kaotikus belső világban. A színjáték alapú drámás képzések ebben a térben különleges szerepet töltenek be.  Nem egyszerűen készségeket fejlesztenek, hanem „életpróbákat” kínálnak biztonságos keretek között.  A színpad egy furcsa laboratórium: itt ki...