matos-drama-szentes

  Ahol a lélek edz – de egyre kevesebb az óraszám Az iskolaudvarokon néha látni egy-egy gyereket, aki a többiektől elkülönülve, különös mozdulatokat tesz – libeg, lebeg vagy éppen a saját árnyékát követve táncol. Nem zenére – csak úgy, magának. A mozdulatai nem szabályosak, nem sportosak – de van bennük valami, amit nehéz lenne megnevezni. Ritmus. Lélek. Kifejezés. Talán ő sem tudná megmondani, mit mesél el a teste – de biztos, hogy fontos. És ha szerencséje van, épp nem szólnak rá. Mert a testnevelés órákon egyre kevesebb idő jut a mozdulatra. És a rajzórákon egyre több a „feladat”. A versmondás egyre inkább „teljesítmény”, énekelni meg osztályzatra kell. Pedig ezek lennének azok a terek, ahol a gyerek nemcsak tanul, de megmutatja magát . Ahol önmaga lehet – anélkül, hogy értékelnék . Ahol azt gyakorolhatja, hogyan fejezze ki a dühét egy dobszólamban, a félelmét egy pasztellvonallal, vagy az örömét egy futásban, ami nem pontszerző, de felszabadító. A művészet és a sport ...

  Csak szólam, hogy „mindenki tehetséges valamiben”? Tinédzser fiú - tízezer ember előtt énekel a stadionban. Kamasz lány - olyan természetességgel ölel át egy síró kisfiút, hogy körülötte minden felnőtt elnémul. Középiskolás srác - minden reggel 5-kor felkel, hogy edzés előtt még megcsinálja a háziját. Tizenéves lány - a családi viharok közepette is úgy mond verset az iskolai ünnepségen, mintha csak az ő hangja tartaná össze a világot.   Közülük egyet kivetett magából a gimnázium; a másik minden félévkor bukásra áll a reáltárgyakból; a harmadik, ha megfeszül, sem tud hármasnál jobb átlagot elérni; a negyediket pedig a rossz átlaga miatt a szülei azzal fenyegetik, hogy kiveszik a suliból, és mehet dolgozni. Mert amit tudnak, amit hoznak magukkal – nem számít igazán az iskolában . Hiába a tehetség az együttérzésben, a mozgásban, az érzelmi rezonanciában, a művészeti tevékenységben, ha nem képlet, évszám vagy törvény formájában jelenik meg, nem mérhető, nem osztály...

  Ha a gyerek tanul, de a jegye rossz Ismerős jelenet: egy szülő csalódottan áll a szülői értekezlet után, kezében a jegyek, fejében a kérdések: „De hát ő tanult. Tudta. Ott voltam, hallottam. Mégis hármast kapott. Sőt: valamit kérdeztek, amit nem is tanítottak. Vagy nem így. Akkor most kiben van a hiba?” A válasz nem kényelmes. Igenis kimondható: van úgy, hogy a hiba nem a gyerekben van. A rendszeres tanulás, a felkészülés, a figyelem – ezek értékek. És ha ezek után az osztályzat nem tükrözi vissza a befektetett munkát, akkor az is egy lehetséges opció, hogy nem a diák hibázott . Talán a tanár módszertana volt pontatlan. Talán a számonkérés nem azt mérte, amit meg kellett volna tanítani. Vagy talán olyan tudást kért számon, amelyet nem volt alkalma megszerezni a gyereknek – nem az ő hibájából. Nem könnyű erről beszélni. Mert szeretjük azt hinni, hogy a rendszer igazságos. Hogy a jegyek pontos tükörképei a tudásnak. Hogy a tanár mindig következetes, és mindenki számára vilá...

  „Nem a tanárnak tanulsz, hanem az életnek” – mit is jelent ez valójában? A mondat egy nevelő szándékú figyelmeztetés – olyan helyzetben szokás mondani, amikor a diák látszólag csak azért tanul (vagy éppen nem tanul), hogy megfeleljen a tanárnak, hogy jó jegyet kapjon, vagy éppen elkerülje a büntetést. A mondat lényege, hogy a tanulás valódi célja nem a tanár elégedettsége vagy az iskolai elismerés , hanem az, hogy az életben boldoguljunk, fejlődjünk, gondolkodni, alkalmazkodni, dönteni tudjunk . Ha lefejtjük róla az évszázados porlepte tanári szigor páncélját, ez a mondat tulajdonképpen egy kíméletlenül őszinte kijelentés . A tanulás valóban nem a tanár kedvéért történik. Nem a megfelelésért. Nem a jó jegyért. És nem azért, hogy a naplót szép sorok díszítsék, mintha verssorok volnának. A tanulás nem látványos. Nincsenek benne tapsok, se színpad, se reflektor; nem ír róla senki posztot. A tanulás sokszor csöndes, apró történés , mint amikor egy mag elkezd csírázni a föld ...

  A KIMI Drámai Gála margójára (2025. május 17.) A kamaszkor az önkeresés időszaka, tele bizonytalansággal és belső feszültséggel. Egy alkotó közösség – például színjátszó csoport, írókör vagy kreatív műhely – sokat segíthet ebben az érzékeny életszakaszban. Az ilyen közeg lehetőséget ad arra, hogy a fiatal kifejezze magát, megtapasztalja az  „alkotok, tehát számítok”  érzését, és közben önbizalma is erősödik. Az alkotás során fejlődik a kommunikáció, az együttműködés és a problémamegoldó gondolkodás. A közös munka, a nevetés és a közösen elért sikerélmény sokszor mélyebb kapcsolatokat ad, mint a hétköznapi iskolai közösségek. A szülők pedig azt láthatják, hogy gyermekük magabiztosabbá, nyitottabbá válik — mert értéket teremt, és elfogadó közegben tapasztalja meg: jó úgy, ahogy van. A színjátszás nem csupán szereplés, hanem önismereti és közösségi élmény.  A kamasz a próbák során megtanul másokkal együttműködni, figyelni, alkalmazkodni — miközben kreatív módo...

  Az alábbi sorok verssé álltak össze, holott nem ezzel a szándékkal készültek. Eredetileg egy készülő színpadi előadás kapcsán beszélgettünk a diákjaimmal arról, hogy mi legyen a tárgya az éves színjátékunknak, mit szeretnének közölni a leendő közönségükkel. Olyan panaszáradat érkezett erre, hogy csak kapkodtam a fejem - kiderült ugyanis, hogy ezek a 16-17 éves kamaszok rengeteg dolog miatt kétségbeesettek; hogy alapélményük a félelem. Ezek után kértem meg a diákjaimat arra, hogy fogalmazzák meg, mi mindentől szoronganak jelenlegi világunk láttán. Az elkészült leírásokból azokat a félelmeket, amiket a legtöbbjük megemlített, egymás mellé rendeztük - így született meg ez a tanulságos amatőr vers.  Félek a meg nem tett dolgok miatti megbánástól Félek, hogy mire felnövök, tönkreteszem magam … hogy értelmét veszti gyereket nemzeni a világra … hogy túlnő rajtam a technikai fejlődés Félek az embertestű, A. I. agyú robotoktól Félek, hogy az életemet nyitott könyvvé teszik … hogy nem...