matos-drama-szentes

  „Örülj, és élj derűs arccal…” 13. 5 egyszerű lépés az énhatékonyság növelésére - első: Saját példám: Amikor csecsemőkorúak voltak a gyerekeim, kénytelen voltam korán kelni; ehhez hozzá is szoktam. Megfigyeltem, hogy a reggeli órákban gyors és hatékony tudok lenni – így, amikor már tovább aludtak a gyerekek, akkor is felkeltem korán, hogy elvégezzek olyan „nemszeretem” tevékenységeket, amikhez bőven kell energia. Már ez is növelte az önbizalmam (hisz már nem illett rám a halogató jelző), ám akkor lett sokkal jobb, amikor rájöttem, hogy nem a feladatokat kell a korai órákra időzítenem, hanem az „én-időmet”. Ugyanis ha ezeket az órákat arra szánom, hogy csakis magammal foglalkozzak, hogy a másokról való gondoskodás helyett egy kicsit magamat helyezzem előtérbe, akkor nem csak ebben az időben leszek hatékony, hanem egész nap. Coach tanács: Abból indulj ki, hogy valamilyen hétköznapi dologban igenis mindenki jó – pl. jó gyereke, testvére, párja, szülője valakinek. Találj egy ilyen d

  Az átmenet az általános iskola és a középiskola között sok diák számára nehézséget jelent.  Több kutatás is igazolta, hogy a 9. évfolyamos tanulók jóval hajlamosabbak szorongásra, mint az eggyel alattuk vagy felettük járó idősebb társaik; valamint közöttük a legalacsonyabb az önértékelés foka. Még akkor is, ha sikeres felvételit tettek és ugyanabba a középiskolába jártak felvételi előkészítőre, komoly próbatételekkel kell szembenézniük. Ha esetleg korábban be is járhatták leendő iskolájukat, akkor is teljesen idegen számukra a környezet, illetve az új pedagógusainak a többsége. Persze a legnehezebb a magasabb szintű tanulmányi kötelezettségeknek való megfelelés. A középiskolában már elvárják az önálló tanulást; gyakoribbak a számonkérések; tétje van a vizsgáknak, ezért nagyon komoly felkészülést várnak el tőlük. Minden tanáruk új, a módszereiket, stílusukat nagyon gyorsan kell megszokniuk, egyszerre kell minden tanerő követelményeihez igazodni – máskülönben már az első hetekben l

  Az akadályok és az erős énhatékonyság Számos alakban megfogalmazták már azt az egyik alapvető bölcsességet, aminek a lényege, hogy az ember akkor tudja értékelni a jó dolgokat, ha ismeri a rosszat is. Így van ez a törekvéseink útjában álló akadályokkal is. Emberi természetünkhöz tartozik, hogy szeretünk megdolgozni a sikereinkért. Ha minden egyszerűen és simán megoldódna az életünkben, az nem számítana eredménynek, így nem is tudnánk igazán értékelni. Az erős énhatékonyságú ember számára fontosak az akadályok, mert leküzdésük növeli a saját magukba vetett hitüket – és ez csodálatos módon még hatékonyabbá teszi őket a legközelebbi gátló tényezők leküzdésében. Persze az ilyen erős önbizalmú emberrel is előfordul, hogy valamivel nem boldogul; de – mivel továbbra is töretlen a hite saját képességieben - hamar visszaáll az önbizalma. Végső soron tehát az énhatékonyság az önbizalom mértékén múlik; az önbizalom pedig megszerezhető – a továbbiakban erről még szó esik majd. A kudarc és a gyen

  „Örülj, és élj derűs arccal…  Marcus Aurelius – II. századi római uralkodó, a „jó császár” eszményképe – szavai így folytatódnak: ... - ha a jelen nem tör meg, a jövőtől sem kell tartanod.”  Self coach/önismereti tanácsadóként kölcsönveszem megszívlelendő sorait saját elmélkedéseimhez - egyik legfontosabb témámról, az énhatékonyságról. Mi az énhatékonyság? Az idézetet véve kiindulópontnak az énhatékonyság az, amiből a derű származik: annak az öröme, hogy a jelen nem tör meg, mert képesek vagyunk megfelelni minden kihívásának, és ugyanebben bízhatunk a jövőre gondolva is. Tulajdonképpen az énhatékonyság a saját magunkba vetett bizalom és hit – hogy magunk irányítjuk a sorsunkat; az életkörülményeinket mi alakítjuk, nem pedig elszenvedjük. Az, hogy milyen jellemzői vannak egy gyenge énhatékonyságú embernek, leginkább úgy írható le, ha sorra vesszük azokat a kihívásokat, amikkel általában szembesülünk az életünk folyamán. Gyenge énhatékonyság és a nehéz feladatok. A gyenge énh

  Az alábbi sok-sok szó a tanítványaimtól származik.  Azóta, hogy nem vállaltam a státusztörvényt, és így el kellett hagynom az iskolámat, rengeteg volt tanítványom küldött bíztató szavakat. Ezek mellé érkeztek az utóbbi pár napban még továbbiak – a ballagási mizéria miatt sokan ragadtak tollat, hogy biztosítsanak az együttérzésükről. Hatalmas energiát ad ez nekem! Ezért úgy gondoltam, megörökítem mindegyiket… jó lesz elővenni, amikor majd kicsit nehezebb lesz a boldogulás (vagy a szívem), meg csak úgy, nosztalgiából is. Tetszik tudni hogy nem vagyok a szavak embere, de azért annyit elmondhatok, hogy a legértékesebb embert veszti el az iskola!! Nagyon sajnálom és nagyon-nagyon sok szerencsét es szeretetet kivánok Tanárnőnek a továbbiakban! Emlékszem, mikor maga mondta nekem, hogy fel a fejjel …, nem lesz baj , mindent megoldunk! Ezt kívánom most én is Tanárnőnek, hogy minden oldódjon meg, és hogy a legjobb úton haladjon tovább az élete! ... Tudom, Tanárnő sokszor említette, hogy a szen

  Micsoda nap! – Egy El is mentem, nem is mentem… (az „Egy ballagás margójára” margójára) Kérdeztem a diákjaimat: „Mit szólnátok hozzá, ha amíg közterületen vagyunk, addig én vezetnélek benneteket?” … És az új ofőt: „Ez egy lekérés tanár úr! Elviszem őket a biciklitárolóig. Megengeded?” És megengedte, és ballagtunk az utcán, a biciklitárolóig. Micsoda nap! – Kettő Az a bizonyos sánta kutya… (az „Egy ballagás margójára” margójára) A ballagási menetet – szigorúan az iskolán kívüli szakaszon – én vezettem (ld. az első rész videóját), de az utána való ünnepségen meghívás híján nem vettem részt. Később az egyik tanítványom így üzent: „Nem hagy nyugodni a kíváncsiság a ballagáson elmondott 'csörgős sipka' díjas beszéd miatt. A Tanárnő tudott róla, hogy a Maga beszédét fogják mondani? Csak azért érdeklődöm, mert hallottam, hogy még meghívót sem kapott.” Megírtam, hogy egyik kollégám elkérte ezt a beszédemet S.O.S. a ballagás reggelén, de nem mondta, miért; én meg nem firtatt

  Egy kicsit sajnáltatnám magam. Szeretném, ha együttéreznétek velem, mert most nagyon szomorú vagyok! Persze kérdezhetnétek, hogy miért nem ’magánban’ szomorkodom, miért tartozik a bánatom a nyilvánosságra. A válasz az, hogy bár ez az én történetem, mégis látlelet, és vannak tanulságai mások számára is. Holnapután ballag el a gimiből az osztályom. Igen, az osztályomnak mondom őket, hisz 3 teljes és egyharmad tanévig én voltam ennek a lelkes, kedves, ’sokraviszikmajd’ csapatnak az osztályfőnöke. Nem kaptam meghívót. Postán sem, elektronikusan sem, szóban sem. Ilyenkor persze magamban keresem a hibát… de hát tudom, hogy szeretnek! És ők biztosan, de a szüleik nagy része sem hibáztat, amiért elhagytam őket. Milliószor elmondták, sőt, a szalagavatón egy hatalmas gesztussal ki is mutatták. Gyanítom, hogy a diákjaim és a szülők nem is tudják, hogy nem kaptam meghívót vagy meghívást. Ezt az az iskola intézte, amelynek 25 éven keresztül voltam a tanára. Az az iskola, ahol korábban, ha

  A szentesi Horváth Mihály Gimnázium irodalmi-drámai tagozatán történt az eset... Drámaisnak lenni nagyon-nagyon nagy dolog volt az életemben, drámais tanárnak lenni legalább ekkora. Nemrég elköszöntem a tagozattól és a gimitől, de még pár hónapig ott lesznek a végzőseim, így vannak utózöngék – ebből szeretném most megosztani azt, ami tegnap történt.  Romantikus filmekben szokott ilyen előfordulni, a hétköznapi életben ez egy kivételes dolog – az, hogy velem megesett, szinte hihetetlen, ugyanakkor felemelő és reményt adó.  Szóval… (Bocs, de ezt csak hosszan lehet elmesélni.) Az volt a pedagógus státusztörvény egyik kevés nyilvánosságot kapott, de számomra legfájóbb pontja, hogy annak, aki nem vállalta a státuszváltást, év közben kellett távoznia, ha nem akarta elveszíteni azt a kevéske végkielégítést, amit szintén ez a törvény meghagyott. Ezért távoztam én is úgy, hogy október végén többek közt a végzős osztályom és egy másik végzős osztály tanítását hagytam félbe. Ennek a két osztá