matos-drama-szentes

  Fizika Meggyőződéssel mondom, hogy a gimnáziumi tanáraim a példaképeim voltak. A saját személyiségem különböző vonásaira voltak hatással, és néhány egészen praktikus tanácsuk konkrét dolgokban is visszaköszön az életemben. Azzal, hogy megidézem őket a memoárokban, nem csupán a nosztalgia vezet; azt remélem, hogy ma is, másoknak is tanulságosak e kiváló pedagógusokról szóló történetek. Azokkal kezdem, akiknek már nem áll módomban személyesen megköszönni, hogy e sorok megszülethettek. Fizikatanárunk mindig elegánsan, zakóban és nyakkendőben járt, de tanári köpenyt is használt; kicsit görbe volt a háta, karvalyorrán vastag keretes szemüveg, hóna alatt könyvek. Csengetéskor pontban felsorakozva kellett várnunk őt a terem előtt – már ott ránk reccsent mély, rekedtes hangján, ha valamelyikünk a földre merészkedett ülni és onnan kászálódott fel a jöttére (vagy valami más nem tetszett neki). Pontosan magyarázott, érthetően; volt kísérlet is az órákon (ebonit rúddal, ingával, strobosz

  Énekkari kicsengetés A most következő történet idején az iskolánkban nem volt automatán vezérelt csengetés, a suli középső szintjén a falon volt egy olyasmi gomb, mint a villanykapcsoló: ezt a gombot kellett megnyomni, hogy az óra becsengetést és a kicsengetést jelezzék. Nálunk volt diák ügyeletes, ahogy a tanárok közül is mindig volt a folyosón strázsáló személy, volt 1-1 tanuló is minden szinten. Az úttörőnyakkendőt kellett viselnie az ügyeletesnek, abból tudták a gyerekek, hogy neki szót kell fogadni. Sajnos az mára kitörlődött a memóriámból, hogy vajon tényleg volt-e ilyen engedelmesség, de arra emlékszem, hogy volt néhány szabály, amit az ügyeletesnek be kellett tartatnia, például a kicsik nem rohangászhattak a folyosón, illetve a termekben nem tartózkodhatott benn senki a heteseken kívül. Az már homályos, hogy az egész felsőtagozat vagy csak a nyolcadikosok csengethettek, mindenesetre a diákügyeletes dolga volt ez is. Tulajdonképpen jó muri volt ez a feladat, mert minden

  Színes-szagos gyerekkor A Memoárokat egyfajta hitvallásként és/vagy arszpoétikaként kezdtem el; a történeteimmel nem csak visszaemlékszem, hanem tanulságot keresek magamnak és másoknak. Emiatt visszaolvasva kicsit úgy tűnik, mintha az egész gyerekkorom igazságtalanságokból állt volna – pedig korántsincs így! Igazi színes-szagos gyermekéveim voltak, rengeteg fantasztikus kalanddal, sok-sok családi élménnyel, emberekkel, akiket nagyon szerettem és közösségekkel, amikre jó szívvel gondolok. Tagadhatatlan, hogy a magánéletem harmonikusságában nagy súllyal benne van az, amit otthon láttam: a szüleim egymás iránti nagy szeretetét és kitartását. Apám igazi mókamester volt, minden családi ebédet végigkacagtunk, miközben anyukám nagyon finom kajáit tömtük magunkba. Csak néhány kép: én és a kistesóm a kutyaszánon, egész nap vízben bohóckodás a Balcsin, a húsvétig tartogatott sonka szertartásos felvágása, karácsonyi látogatások, húgom első lépései az üdülőben, anyám éjjel köti másnapra az é

  „Szóval, a memoárokat megírom. Majd meglássa, aki akarja, olyan kerek igazság kerül ki belőle, ami ritkaság.” (Indul a bakterház) Úri huncutság Abban, hogy pedagógus lettem, nagy része volt azoknak a tanároknak, akik végigkísérték iskoláskoromat. Persze jó néhány kolléga kezdhetné ugyanezzel a saját történetét, mégis különleges a pályaválasztásom, ha azt nézzük, hogy az egész néhány rossz tanárral kezdődött... Tudom, a „rossz tanár” elég leegyszerűsítő fogalom, de meg tudom magyarázni! (Szakmai „ártalom”.) Azt azért még az elején tisztázni szeretném, hogy volt néhány jó – sőt, kiváló! – pedagógus is az életemben; ha nem is miattuk lettem végül pedagógus, de ők lettek a példaképeim. Szóval általános iskolában kezdődött tanárságom története, néhány olyan pedagógussal, akiknek a hatására végül magam is e szép szakma mellett döntöttem. Egy kicsi iskolába jártam, ahol minden évfolyamba csak egy osztály tartozott, ugyanakkor ez egy különleges intézmény volt: mindannyian ének-zen

  Memoárok 27. – szalap A szentesi gimi drámatagozatán létezik ez a tantárgy: színházi alapismeretek, vagyis szalap; az én időmben kötelező érettségi tárgy volt. A tanárnő, akiről írok, előbb rajzot, majd a mi osztályunkban ezt a tárgyat tanította. Rajzórákról kevés emlékem maradt, de például azt, hogy a párhuzamos vonalakat 2D-ben összetartónak ábrázoljuk, ő magyarázta el – nekem, máig fejletlen térlátásúnak ez afféle megvilágosodás volt. A szalapórák inkább megmaradtak; ezekről is az a néhány bölcsesség, amit saját tanári praxisomban is mindig továbbadtam (jelezve, hogy tőle tanultam). Például, hogy  moziban, színházban mindig a sor szélére ülj, hogy nagyobb feltűnés nélkül távozhass, ha nem tetszik az előadás. Amikor első évesek voltunk, tanárnő kicsit félelmetesnek tűnt amiatt, hogy nem akart megnyerni magának bennünket mással, csakis a tudásával, például soha nem mosolygott. Később egyszer – amikor már mosolygott ránk – megkérdeztük erről; valami olyasmit mondott, hogy előbb

  Van, aki szépnek születik, és van, aki nem. És bármennyire „igazságtalan” is, az előbbiek sokkal több előnyhöz jutnak az életben, mint az utóbbiak. Legalábbis kevesebb erőfeszítést kell tenniük arra, hogy „belső szépségüket” megcsillogtassák – a kedvező első benyomás lépéselőnybe hozza őket. Persze azt szokás mondani, hogy a szépség mindenki számára más, és koronként is változik a szépségideál – amellett, hogy ebben van igazság, mégis létezik az a fajta szépség, ami minden korban és mindenki számára ugyanazt jelenti.  Ez evolúciós örökség, és számos erre irányuló kutatás igazolta kétségtelenül. Amit mindenki szépnek tart, az nagyjából ez a néhány külső jegy: kicsi orr, kicsi áll, nagy szemek és a szemek közti nagy távolság, telt alsó ajkak és kidudorodó párnázott arccsontok. Tökéletes magyarázat nincs arra, hogy miért pont ezek a jegyek jelentik a vonzást, de a legvalószínűbb az, hogy ez csecsemőkorunkban alakul ki. Gondoljunk arra, hogy a mesterséges intelligenciával létrehozott

  Mindenkinek szüksége van ezek valamelyikére! Nyilván sokaknak erről az jut eszébe, hogy „na, persze, ha megtehetném!” – hisz a nyaralás (és a többi) fogalma összekapcsolódik a pénzköltéssel, amit nem mindenki engedhet meg magának sajnos.  Mégis tartom, hogy mindenkinek szüksége van rá – ezért valahogyan meg kell oldani!  Most az következne, hogy részletezem, hogyan lehet pénz nélkül is „nyaralni”; hogy tippeket adok arra, hogy milyen módokon kapcsolódhat ki az ember akkor is, ha nincsenek meg hozzá az anyagi lehetőségei; hogy ecseteljem, nem csupán elutazással, nem csak luxus körülmények között, nem csak drága időtöltésekkel találhatja meg az ember az élményeket. De nem ezekről van mondandóm (rengeteg találat kiguglizható ezekre, nem kellenek hozzá az én közhelyeim). Arról elmélkedem inkább, hogy miért muszáj nyaralni (telelni, őszölni, tavaszolni), vagyis legalább egyszer egy évben minimum 2 hétig mást csinálni, mint amit a többi ötvenszer hét napon.  Ez egy kicsit olyan, mint a k