matos-drama-szentes

  A tréning szó gyakorlatozást jelent, a sportból került át más területekre, így tágabb értelemben „saját élményű tanulást” értünk alatta.  Tréningezéssel úgy sajátíthatunk el dolgokat, hogy közben jól érezzük magunkat – épp attól hasznos, hogy a tanuláshoz általában kötődő érzet, miszerint az csakis nehéz erőfeszítés lehet, a tréningből hiányzik. A tréningek egyik - mára agyon elterjedt – formája a csapatépítő tréning. Ugyanis az üzleti világban egy fordulat játszódott le a múlt század közepén: fokozatosan rájöttek ugyanis ebben a szférában, hogy a rideg számok és a száraz tények ugyan objektívek, mégsem garantálják önmagukban az ezekkel dolgozó munkatársak tökéletes teljesítményét. Hiszen emberek dolgoznak az adatokkal, így szükségük van szociális és érzelmi impulzusokra is a munkahelyükön. A kreativitás, a humor, a barátias egymáshoz kapcsolódás és az időnkénti környezetváltozás növeli a motivációt, fokozza a koncentrációt, megerősíti a munkahelyhez fűződő elkötelezettséget és nem

  Emlékszem, kamaszkoromban tátott szájjal néztem minden és bármilyen táncost vagy táncos produkciót. Egy-egy ilyen élmény után rögtön alapítottunk a lány osztálytársakkal egy „dzsesszabalett” csoportot; majd bőszen nekikezdtünk koreográfiát gyártani, és megszervezni a közönség előtti bemutatót. Ahogy látom, ez azóta sem változott:  a 12-15 éves lányok zöme ma is imád táncolni és mások előtt tánccal szerepelni.  Sok kamaszlány annyira megszereti ezt a mozgásformát, hogy elhatározza: táncművész lesz. Nagyon népszerű a tinik körében egy másik önkifejezési forma is, a színjátszózás.  Kiskorban számosan álmodoznak arról, hogy színészek lesznek – reflektorfényben sütkérező hírességek. Ma még nem annyira közismert, de létezik egy olyan műfaj, ami ezt a kétféle vágyakozást együtt tudja kielégíteni; ez pedig a fizikai színház.  Ebben a fő hangsúly a játszók mozgásán alapul, mégsem pusztán tánc; és gyakran használ szavakat is, mégsem a szöveg a lényege. A „test-színháznak” is nevezett stílu

  Bizalom (1) Éreztél már olyat, hogy a jeges félelem összehúzta a bensődet? Mintha fokozatosan, a gyomrodból indulva lefagytál volna; mintha minden tagodat lezsibbasztotta volna a rettegés? Azt hiszem,  ezt az érzést nem nagyon úszhatja meg senki, aki elért bizonyos kort – sajnos az életünk során néhányszor volt/van/lesz benne részünk. A gyász nem csak a szeretett személyek elvesztése miatt törhet ránk, hanem bármiféle veszteség okán; bár egy hozzánk közel álló halála sokkal intenzívebb gyászt von maga után – olvasható a szakirodalomban. Az én tapasztalatom eltér ettől: voltam olyan helyzetben, amikor a fenti jeges félelmet éreztem - „csupán” a bizalmam elárulása miatt. És bizony gyászoltam rendesen: tagadtam, haragudtam, alkudoztam; bizonyos dolgok úgy ledermesztettek, hogy éveken keresztül elkerültem a velük való szembenézést; végül elfogadtam a helyzetet – de úgy érzem, soha, senkiben nem fogok már olyan mértékig megbízni, mint az elárultatásom előtt. Amíg ez a gyászmunka tar

Gimnáziumi történelemtanárként néha nem szokványos módszerekkel éltem.  Egy végzős osztályban történelemórán a rasszizmus volt a téma, és nagyon zavart, hogy a diákok közt előítéletességet tapasztaltam. Elhatároztam, megpróbálom elérni, hogy érzékenyebbekké váljanak. A 12. g-vel az előző órán beszéltünk a nácizmusról, benne a zsidó- és cigány-ellenességről – ez utóbbinál jöttek a diákok a hazai rasszizmus széles körben elterjedt szólamaival; minden érvem lepattant sajnos a jól ismert demagógiáról. Ekkor született meg az ötletem a következő órai „provokációról”. Az iskolánkban hatosztályos gimnáziumi képzés is folyik, minden évfolyamban ők a „g” osztály. Amikor nyolcadikosok lesznek, mindig van néhány tanuló, aki „elfelvételizik”, így másik iskolába vagy másik, 4 évfolyamos osztályba megy át. Ez, mint a pályaválasztás része, természetes, mégis kialakult egy olyan előítélet, hogy a „legjobbak” mennek el; ami persze – ahogy a legtöbb előítélet – teljesen hamis. Ezt használtam fel a kí

  4. rész: Jó, jó, de mit lehet tenni? Hogyan lehetne mérsékelni az erőszakot? A médiában jelzésekkel látják el a műsorokat, amik elvileg megakadályozzák, hogy egyes káros tartalmakhoz az éretlen korosztályok hozzáférhessenek (pl. 18-as karika). Azonban ezek félrevezetőek, és nem érik el a céljukat. Ugyanis a nyíltan szexuális tartalmú, de nem erőszakos filmek szigorúbb megítélés alá esnek, mint az erőszakot élesben ábrázoló akciófilmek. Nyilván a médiahasználat valamilyen szintű korlátozása, a biztonságos médiafogyasztás, a szülői felügyelet lehet egyfajta megoldás. Az agresszív viselkedés büntetése is hatékony lehet, de csak korlátok között. Egyrészt csakis szerető közegben és megfontoltan alkalmazva lehet hatásos. Másrészt nem mindegy a mértéke. A szigorú büntetés rendkívüli mértékben frusztráló hatású; a frusztráció pedig az agresszió egyik legalapvetőbb oka. Ráadásul a szigor gyakran eredményez behódolást, de nem válik a gyermekben belsővé. Vagyis amikor a büntetést kiosztó sz

  3. rész: Lerágott csont vagy érdemes rajta újra elgondolkodni? Egy klasszikus kísérletsorozatban egy felnőtt egy levegővel felfújt, műanyagból készült „Bobó" babát püfölt (olyan, mint a keljfeljancsi, visszaugrik, ha lenyomják). A baba ellen fizikai agressziót elkövető felnőtt időnként szavakban is szidalmazta Bobot. Ezután megengedték a gyerekeknek, hogy játsszanak a babával. A kísérletek során a gyerekek nemcsak utánozták az agresszív modellt, hanem a felnőtt agresszív viselkedésének láttán más agresszív viselkedésformákat is tanúsítottak. Vagyis ezek a gyerekek nem egyszerűen utánozták a felnőtt viselkedését; egy másik személy agressziójának látványa arra ösztönözte őket, hogy új és kreatív agressziómódokat találjanak ki. Ezt a folyamatot társas tanulásnak nevezzük. A társas tanulás eszközei közül az egyik leghatalmasabb a média. Az is kétségtelen, hogy  a tévét és az online médiát áthatja az erőszak; a tartalmak nagy százaléka erőszakos, ráadásul  az ilyen műsoroknak a n

  2. rész: Miben tévedett a nagy pszichiáter?  Freud úgy gondolta, hogy ha az emberek nem tudják agressziójukat kifejezésre juttatni, akkor az agresszív impulzusok felhalmozódnak, majd végül robbannak, súlyos erőszak vagy elmebetegség formájában. Ez a felfogás egyike lett kulturális mítoszainknak. Az adatok éppen ennek ellenkezőjét mutatják. Attól, hogy – bármilyen formában - kiadjuk a mérgünket, nem csökkennek az ellenséges érzületek. Éppen ellenkezőleg, fokozódnak. Az erőszak egyik fő oka - olyan, nyilvánvaló okok mellett, mint a csoportközi gyűlölet, bosszú és háborúság - éppen maga az erőszak. Amikor valaki egy erőszakos cselekedetet követ el, beindulnak benne azok a késztetések, amelyek igazolják a támadást, és egyszersmind további, még nagyobb agressziónak nyitnak teret. A másik ok a tesztoszteronszint – a magasabb tesztoszteron szint nagyobb hatással van az agresszivitásra; és a fordítottja szintén igaz: az agresszív viselkedés fokozza a szervezet tesztoszterontermelését.

  Nagy szívfájdalmam, hogy a közoktatás tananyagában nem szerepelnek az alapvető pszichológiai ismeretek, pedig az emberi viselkedés mozgatórugóinak megismerése nagyon hasznos lenne a diákoknak. A magam lehetőségeit kihasználva mindig is igyekeztem némileg pótolni ezt a hiányt – ennek jegyében fogant ez a bejegyzésem is. 1. rész: Mit csinálnak a bonobók csatározás helyett? Az agresszió olyan szándékos cselekvés, amely másoknak kárt vagy fájdalmat okoz; lehet fizikai és lehet verbális. Akkor is agresszió, ha szándékolt célját nem éri el. Kétféle agresszióról beszélhetünk: az ellenséges agresszió dühös indulatból származik, és az a célja, hogy fájdalmat vagy sérülést okozzon. Az eszközértékű agressziónak a másik ember bántalmazása ugyancsak célja, de ez a bántalmazás csupán eszköze olyan célnak, amely nem azonos a fájdalom okozásával. Pl. azért agresszív a focista a társával, hogy megszerezze a labdát; a cél tehát nem a bántalmazás, csak azon keresztül vezet az út a célhoz. Az agre