matos-drama-szentes

  A pozitív diszkrimináció  gyakorlata mögött az előítéletekkel sújtott kisebbségi csoportok védelme áll – akiket azzal lehet egyenlő esélyekkel felruházni, hogy a helyzetükből adódó, a többséggel szembeni hátrányaikat csökkentik. Ez persze csak a demokráciákban működő modell. Sajnos – pszichológiai szempontból – ennek magának is van egy negatív következménye. Például a felsőoktatásba bekerülés kapcsán léteznek a hátrányos helyzetűeknek adott, a jobb körülmények közé születettekkel szembeni kompenzációs pontok. Nyilván egy kis faluból származó, alacsony iskolázottságú családból jövő fiatalnak lehetőséget teremt, ugyanakkor önkéntelenül is stigmatizálja azáltal, hogy azt a látszatot kelti, mintha nem elsősorban tehetsége, hanem helyzete miatt vették volna fel. Ez ahhoz vezet, hogy a szóbanforgó fiatal lebecsüli saját képességeit, majd esetleg a teljesítményét is lerontja - önbeteljesítő jóslatként. Az önbeteljesítő jóslatok  és az előítéletek kapcsolatához még egy tipikus példa: ha az

  Az előítéleteink sztereotípiákon alapulnak.  „A sztereotípiák hozzásegítenek ahhoz, hogy igazoljunk egy igazságtalan rendszert, amelyben egyesek a társadalom csúcsán, mások pedig az alján vannak. Sőt, némiképp paradox módon, olykor még azok is támogatják a rendszerigazoló sztereotípiákat, akikkel a rendszer igazságtalanul bánik – például a parlamenti képviselőnő (aki tehát dolgozó nő) arról papol, hogy a nőknek a fő feladata a szülés és a gyermekgondozás.” (Aronson) Az előítéletek „hasznosak” – azoknak, akik alkalmazzák.  Például egy olyan társadalomban, amely elnyomja a nőket, a férfiak számára hasznos azt állítani, hogy a nők csak a házimunkára alkalmasak, hisz így nem jelent a másik nem konkurrenciát a karrierjükben, ráadásul házi rabszolgát nyernek. Nyilván azok számára rendkívül ártalmasak az előítéletek, akiket sújtanak. Különlegesen kegyetlen viselkedés például a tulajdonítás (attribúció). Az emberek mindig mindent igyekeznek ellátni magyarázatokkal; ha valaminek nem talál

A „kedvenc” mondatkezdésem:  „Én nem vagyok rasszista, de…”  Általában így próbálja meg igazolni magát az, akinek igenis vannak faji előítéletei. Nem csak faji előítélet létezik, hanem mindenféle más is – a lényege mindegyiknek, hogy egy csoporttal szembeni ellenséges irányultság, aminek nincs valós alapja. Persze az, aki előítéletes, kreál magának alapot a rosszindulatú hozzáállásához – ezek téves vagy nem teljes információkból származó általánosítások: sztereotípiák, hiedelmek. Ezek a vélt tulajdonságok ellenszenvet, ellenséges érzületeket generálnak a csoporttal szemben, és kirekesztéshez vezetnek. Az előítéletes ember úgy gondolja, hogy - talán egy-két kivételtől eltekintve - a csoport minden tagja egyforma.  Nem szereti őket, a velük kapcsolatos tényeket vagy eltorzítja, hogy igazolhassa a gyűlöletét.  Immúnis mindenféle olyan információval szemben, amely ellentétes gondosan ápolt sztereotípiáival. Ha valaki egy jól eltalált ellenérvet hoz fel előtte, akkor sem változtatja meg a

  Tipikus! Ismerek ilyen embert…   (3) Aki folyton hisztizik. Ismerek ilyen embert, és mivel kedvelem, szeretném megmutatni, hogy érdemes meglátni az ilyen típusú viselkedés mögött is az esendő embert. A hisztiző ember a tehetetlenségét fejezi ki kontroll nélkül, kifelé. Valamit nagyon szeretne megkapni – de ebben megakadályozzák; vagy valamiről szent meggyőződése, hogy ő látja jól – de beleütközik a többiek értetlenségébe. Tehetetlen mások ellenállásával vagy szándékaival szemben; vagy a megváltoztathatatlan körülményeken lehetetlen úrrá lennie. Ilyen helyzetekben nincs más eszköze, mint a hiszti – nem rendelkezik más megküzdési stratégiával;  nem tanulta meg a frusztráló helyzetek elfogadhatóbb kezelését.  Olyan, mintha megrekedt volna egy kamasz szintjén: elmulasztotta megtanulni az önuralmat, ezért amikor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy elképzelte, akkor kivetkőzik magából. A viselkedésével eltaszítja magától a környezetét, azoknak is egyre elviselhetetlenebb, akik egyébként

  Tipikus! Ismerek ilyen embert…   (1) Aki szeret szenvedni. Ismerek ilyen embert, és mivel szeretem, fáj látnom, hogy folyton kínozza magát. Majdnem teljesen függetlenül attól, hogy valóban történnek-e vele szenvedésre okot adó dolgok, csakis annyit lát meg az életből és az életéből, ami miatt sajnálhatja magát. Még csak nem is az a lényeges számára, hogy mások sajnálják – az ilyen típus nem mindig várja el ezt -, a lételeme a ború.  Már ébredéskor keserű, hisz semmi jót nem remél az aznaptól –  rettenetes lesz, mint minden nap azt megelőzően -; ha jó hírt hall, annak nem örül, mert nem hiszi el vagy biztos benne, hogy úgyis rosszba fordul. Tanulmányaiban, munkájában nem talál örömet, a kínjait növelő rabságnak látja. Kapcsolatait csakis panaszkodásra használja; azt szereti, aki vele együtt kesereg – azzal nem szeret beszélni, aki a panaszaira megoldásokkal áll elő, hisz az megpróbálja megfosztani őt hőn dédelgetett pesszimizmusától. Közhelyes, de tényleg minden felnőtt ember átes

  KIUGRÓ -  Ugorj ki a hétköznapokból! Az alábbi ismertető szöveg azért kapott helyett a blogom "Innováció" oldalán, mert tulajdonképpen egy újításról van benne szó - bár inkább ez kétszeresen is egy régi-új dolog. Ugyanis van egy - a szakmán kívüliek számára általában ismeretlen - eredet: a drámajátékok. A drámajátékok egyik "alfaja", az improvizációra épülő szituációs játékok voltak az ötletadói annak a népszerű televíziós műsornak, amit Beugró néven ismertek meg milliók. Szinte változtatás nélkül kerültek be a műsorba ezek a dráma-szakemberek által évtizedek óta alkalmazott, színjátszók számára alapnak számító szerepjátékok. Majd megszületett a tv-műsor ismertségét kihasználva a Beugró című asztali társasjáték. A Kiugróban tulajdonképpen "visszaveszem" tőlük ezeket a játékokat; amiket magam is hosszú évek óta alkalmazok a gyerekekkel, diákokkal és felnőttekkel folytatott drámás tevékenységek vezetésekor. Íme a történet, ami ehhez a "visszavételhez&

  A „drámais” tanárok: Ének Általánosban kötelező volt kórustagnak lenni (ének-zene tagozat), és szerzett ugyan néhány kivételesen szép élményt fellépések alkalmával, de mégsem rajongtam érte. Aztán jött a szentesi gimi, ahol nem volt kötelező, de egy magára valamit is adó drámatagozatos járt karénekre, így én is, és tanár úrral már nagyon is szerettem a próbákat. (Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy az általános iskolás kórus később felértékelődött a szememben, már meg tudom becsülni azt a munkát, amit az akkori tanárnőnk végzett velünk – így hűségesen visszajárok a szülővárásomba az évente egyszer összeálló, a volt énekkarosok Kék Madár kórusába.) Tanár úr tehetségét tátott szájjal bámultuk már középiskolásként is, ma is odaadnám a fél karomat, ha feleannyira tudnék bármilyen hangszeren úgy játszani, ahogy ő a zongorán (na ja, ez egy elég kockázatmentes óhaj, ráadásul az a fél kar nyilván eléggé hiányozna). Az énekkari darabok mellett máig fújom az összes dalt, amit ő tanít

  A felsőbb évesek Megszakítom a tanáraimra emlékezést egy időre, mert a diákközösség is nagyon fontos volt a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumban, rengeteg jó élményem fűződik nemcsak az osztálytársaimhoz, de az évfolyamhoz és a felsőbb évesekhez is. Előre bocsátom, hogy mint az istenekre, úgy néztünk a nagyobbakra; sokkal felnőttebbeknek láttuk őket, mint magunkat később, amikor mi lettünk a nagyok. Az első sztorim a lányom egyik kedvence, mégpedig azért, mert az ő nevének eredetéről szól. Szóval első évesek voltunk, bejártunk a második emeleti lányvécébe – cigizni (tudom, tudom…) és dumálni, mert ott esett a legjobban mindkettő a tiltott gyümölcs édessége és a jó társaság miatt. Akkor a gimi minden helyiségében ott voltak még a fűtéskorszerűsítés előtti vaskályhák, a vécé bejárattal szembeni túlsó felén is állt egy. Mellette pedig egy végzős lány – karizmatikus, gyönyörű és titokzatos, a cigarettát megigézően kecses mozdulattal emelte a szájához; a szépsége nem csak a külsejéb