matos-drama-szentes

  Mivel szülinapom van, megengedek magamnak egy kis szentimentalizmust és egy csipetnyi közhelyességet: születésnapomra egy boldogabb világot kívánok – az emberiségnek! Nagyon szerencsés vagyok, mindenem megvan magánemberként, amire szükségem van, így kívánhatok nagyvonalúbban – és egyébként is: amikor az ember kíván valamit, az az legyen, amire igazán vágyik. Mivel hírfogyasztó vagyok, tényleg arra vágyom most leginkább, hogy boldogabb legyen a világ. A távoli és a hozzám közelebbi is. Hisz egy maroknyi őrült ember randalírozik körülöttem – ha messzire vagy ha közelre nézek is. Annyira elkeserítő, hogy a világ megint katasztrófa felé halad! Miért kell mindig megismételnie magát a történelemnek?! Jön egy félőrült öregember, és felforgat mindent – mi a francot akar hetvenen is túl?! Ezen a bolygón annyi időt sem tölt már, ami kitenne egy emberöltőt, mégis veszi magának a bátorságot, hogy előre döntsön milliók jövőjéről. Azt hinnéd, már megtanulta a világ, hogy nem vezetnek sem...

  Mi lett volna, ha... Ezt a kérdést feltenni általában botorság – de néha mégis kedve támad az embernek egy efféle szellemi kalandozásra. Mint most nekem – arról értekezni, mi lett volna, ha… … nem találkozom nyolcadikos koromban azzal a felhívással, amit a szentesi HMG irodalmi-drámai tagozata juttatott el az általános iskolámba? Ha a felhívást nem adja oda a magyartanárom, és én nem kapok lehetőséget, hogy ezen a tagozaton legyek középiskolás? Vajon ebben az esetben is rátalálok arra a számomra lehető legjobban alakult életútra, amin ma járok? Nem hinném. Tekintve, hogy a középiskolai jelentkezési lapom első helyén egy közgazdasági szakközép szerepelt – oda nem is vettek fel a 4,2-es átlagom miatt; és a második helyen – ahová viszont felvettek – a kereskedelmi szakmunkásképző állt. Bizony, bolti eladónak tanultam volna a szülővárosomban! Persze van példa arra, hogy ilyen kezdet után is választhat valaki egy egész más területet a karrierjéhez – de sok szempontból ez annyira...

  Gondolok rátok! (1) Történt velem egy kellemetlen eset. Nem jutott eszembe a neve az egyik régebbi diákomnak. Ott volt a nyelvem hegyén, mert amint megláttam, rögtön tudtam, hogy tanítottam, azonnal  kedves emlékek tolultak elő arról a csapatról, amelyiknek a tagja volt, de a neve…. nem, és nem. Kiszámoltam. A szentesi gimiben alsóhangon is 3570 tanítványom lehetett. Nem tudom, lehetséges-e egyáltalán ennyi nevet egyszerre fejben tartani, de ha igen, nálam akkor is van más „felmentő” érv. Ugyanis a memóriánk úgy működik, hogy az aktuálisan nem használt dolgok hátrébb sorolódnak, hogy helyet adjanak az új információknak – így van nálam is: a jelenlegi tanítványaim neveit használom, a régiekét pedig félig-meddig (és csakis ideiglenesen) homályban tartja a memóriám. De hát mi a név? A Rómeó és Júlia után szabadon: a virág, amit rózsának hívunk, épp ugyanolyan illatos lenne akkor is, ha a neve más lenne… – szóval drága Gergő (mert persze amint elsétáltam, rögtön beugrott),...

  Első: lelkiismeret Annyira, de annyira kíváncsi vagyok arra, mit gondolhat és/vagy érezhet magában az a főnök, aki mosolyogva bezsebeli a beosztottját illető gratulációkat, miközben annak sikeréért egy szalmaszálat sem tett keresztbe! Vagyis épphogy keresztbe tett: az ügynek, a beosztottnak; nem elég, hogy semmivel sem segítette a munkáját - tevőlegesen akadályozta, ahol csak tudta, amivel csak tudta. Szóval mit gondolhat, mit érezhet? Egyáltalán, érez valamit? Van lelkiismerete? Ha van, bizonyára felmenti magát: a saját gáncsoskodását valamilyen nagyobb jó szolgálatával magyarázza, lekicsinyli a beosztottja teljesítményét, jelentéktelennek állítja be az ügyet és a sikerét. Persze az is előfordulhat, hogy nincs lelkiismerete: hogy olyan ember, aki mások érzéseivel szemben nem érez mást, csak hűvös közömbösséget – régen szociopatának nevezték -; ebben az esetben felmerül a kérdés, vajon hogyan került a kitüntetett pozíciójába? Úgy, hogy színlelni tud érzéseket! Ha az érd...

  Nem tudom, tekinthető-e megfellebbezhetetlen igazságnak tekinteni, rám mindenesetre igaz ez a már sokak által megfogalmazott – akár közhelynek is mondhatnánk - tétel: a legjobb párkapcsolatok barátságból bontakoznak ki. Avagy a párválasztás terén a legszerencsésebb, ami történhet veled, ha a barátságodból lesz kölcsönös szerelem. Mégis most vegyünk más szempontokat! Barátból lehet több, párkapcsolatból meg egyszerre egyet illik fenntartani.  Az „ahány embert ismersz, annyival több vagy” alapon ez mindenképpen előnye a barátságnak. Inkább legyen több ellenkező (vagy identitásotok szerinti) nemű barátod, mint hogy párhuzamos párkapcsolatból tarts fel többet az „annál több legyél” igénye miatt.  Nem? A magánéletünkbe, azon belül leginkább a szerelmi életünkbe általában nem avatunk be másokat bizonyos mélységeken túl. De szorulhatunk néha olyan tanácsra, amit csak egy a párunkkal megegyező nemű egyéntől kaphatunk meg – hisz épp a problémánk természete miatt kell a mié...

  Már-már közhelyes válasz: nem lehet, mert egyik fél valamikor óhatatlanul is „úgy” kezd el nézni a másikra. Nem tudom, velem még soha nem fordult elő, hogy „úgy” néztem volna fiú, később férfi(vá let) barátaimra. Ettől még elfogadom, hogy bármelyiküknek lehetett egyszer-egyszer ilyen gondolata rólam – bár ennek nagyon kicsi valószínűséget tételezek. (Na, erre meg az a válasz, hogy „lehet, hogy soha nem derül ki, de ettől még megtörténik”.) Most tegyük félre a kutatásokra alapozott válaszokat (például azt, hogy pszichológiai tény: az ellenkező nemmel való érintkezésben mindig ösztönösen bekapcsolnak párkeresési stratégiáink), és nézzük, hogy a barátság lényege szempontjából mit lehet felelni a fenti kérdésre! Barátságot mindenki köt élete során.  Ki sokat, ki kevesebbet; van, aki csak gyerekkorában, aztán felhagy ezzel; van, aki könnyen barátkozik, más nagyon válogatós. De ha mindenkire jellemző a barátkozás, akkor valószínűleg emberi szükséglet – az ember, mint társas lé...

  Igaz barátság marad a barátság akkor is, ha mosolyszünetek tarkítják? Amik esetleg évekig tartanak? Van néhány több évtizedes, szoros és mély baráti kapcsolatom –  talán elkerülhetetlen volt a sok-sok év alatt, hogy egyik-másik szünetelt egy ideig. Nem arról beszélek, hogy néha hosszú idő telt el egy-egy találkozás vagy üzenetváltás között – ez nem tesz parkolópályára egy barátságot (tudod, hiába nem rendszeres a kapcsolat, ha az „ott folytatjuk, ahol abbahagytuk” érvényes rá); arról beszélek, amikor egy-egy barátommal egymás szeretését függesztettük fel. Mert vétett valamelyikünk valami olyat, amit nagyon nem lehetett elfogadni. Aztán telt az idő – ami ugye gyógyír tud lenni a sebekre -, és újra felvettük a fonalat. Pedig az a bizonyos vétek nem évült el, a jelentősége sem csökkent – mégis megbocsájtottunk. Mert van az a bizonyos eltéphetetlen kötelék  (amit az előző részben a vérségi kapocshoz hasonlítottam); a sok szálból összefont zsinór – otthonosságból, amib...