matos-drama-szentes

  Kamasz panasz 1. (Beharangozó) Számomra teljesen érthetetlen, hogy egyes felnőttek mennyire el tudják felejteni, milyen volt tinédzsernek lenni. Pedig ha vannak saját gyermekeink és/vagy olyan hivatást választottunk, amelyben a tizenéves korosztállyal foglalkozunk, a saját kamaszkori élményeinkkel való szoros kapcsolat nagyon fontos alap lehet. Számomra azért is hangsúlyosak a magam tapasztalatai, mert pedagógusként igyekeztem másolni saját kiváló tanáraim mintáját, ill. elkerülni azokat a hibákat, amiket e szakma kevésbé alkalmas képviselőitől láttam. Szinte mindig osztályfőnök voltam negyedszázados pályám során, így rengeteg panaszt hallgattam végig a diákjaimtól (és szüleiktől) az iskolarendszer visszásságairól és tanárokkal kapcsolatos rossz élményekről. Ám az utóbbi 4-6 évben feltűnően megnőtt a panaszok száma, és egyre keserűbbek lettek a diákok tapasztalatai. A „kamasz panasz” sorozatban szeretnék közreadni ezekből a történetekből. Több okom is van erre: ·  ...

  A játék „belefeledkezős” tevékenység, szórakoztat, megnevettet, izgalmas és örömmel jár, egyszóval jutalmaz: a játszó egy sor pozitív élményhez jut általa; ugyanakkor „mellesleg” óriási tanulási felület. Vagyis  a játék úgy tanít meg bennünket jó néhány a mindennapjainkban hasznosuló dologra, hogy észre sem vesszük, mert a jutalomra koncentrálunk, nem a tanulás erőfeszítésére. Általában senki nem kételkedik abban, hogy a kisgyermekek (mellesleg az állatkölykök is) azért játszanak, hogy tanuljanak, vagyis így készülnek fel az életre – tehát tisztában vagyunk a játék rendkívüli hasznosságával, a közvélekedés mégis hajlamos csakis gyermeki tevékenységnek elkönyvelni. Még mindig tartja magát a nézet, hogy egy komoly felnőtthöz nem illik – kivéve néhány társadalmilag elfogadott formáját, mint a kártyázás vagy az amatőr sportjátékok. A Harmonity annak ajánlott, aki felnőttként át tud lépni ezen a megrögzöttségen, és nyitott arra, hogy megtapasztalja az önfeledt játék személyis...

Harmonity közösségi program az összhang jegyében A Harmonity sztori: Pszichológus lányomtól remek tanácsot kaptam a matos-dráma-mentor vállalkozás indításakor; felhívta a figyelmemet a saját tapasztalatára: az embereknek óriási szükségük van közösségi élményekre – különösen mai valóságunkban. Egyre többen érzik úgy, hogy jó lenne valamiféle kapaszkodó a körülöttünk felgyorsulva pörgő, máskor atomjaira hullani látszó világban; valami hagyományosra vágynak, személyes kapcsolatokra, élő szóra, a csoporttöbbletből fakadó csodára. Valójában egyszerű igazság ez: a túlpörgésnek a lelassítás, a szétszakítottságnak az összefogás az ellenszere. Egészségpszichológusként arra is rámutatott, hogy az egymás erejébe kapaszkodás egy mélyen gyökerező kollektív védekezés:  az emberek krízisek idején ösztönösen fordulnak a testüket-lelküket megbetegítő jelenségektől a gyógyító közösségek felé. Pedagógusként szerzett ismereteim összecsengenek a pszichológus meglátásaival; különösen színház-é...

  Az önmagát beteljesítő jóslat lényege, hogy egy eredetileg hamis állítást igazként kezelünk, és ezért akarva-akaratlanul ehhez igazítjuk a viselkedésünket – így a jóslat valóra válik. Az az értékelés, amit önmagunkról alkotunk – az önértékelésünk – ugyanígy viselkedik. Ha egy kisgyereknek folyamatosan mondogatják, hogy „rossz”, akkor előbb-utóbb nem törekszik arra, hogy „jól” viselkedjen, hisz már mindenki elkönyvelte rossznak – minek fogja vissza magát, amikor eszébe jut valami tiltott dolgot kipróbálni? És a felnőttek?  Nem lehet, hogy egy ember, akinek alacsony az önértékelése, az nem is vár magától semmi olyat, amit általában elvár a társadalom az emberektől?  És mi van azokkal a társadalmi csoportokkal, amelyeket megbélyegez az általános vélekedés – ez a csoport fog-e erőfeszítéseket tenni, hogy ezt a magát makacsul tartó előítéletet megváltoztassa? Nyilván azt szeretnénk, ha az összes kisgyerek „jól” viselkedne, ha a börtöntöltelékek megjavulnának, ha az elő...

  Mindenki hazudik. Legalábbis számos kutatás szerint. És nem csak úgy általában, valamikor, hanem minden egyes nap. Van olyan kutató, aki szerint akár napi száz hazugság is elhagyja az átlagember száját, de ha csak a mérsékelt számoknak hiszünk, akkor is 2-10 a napi penzum. Rengeteg oka van ennek, és – ahogy a magyar nyelv ezt szépen el is különíti – több szinten valósul meg.  Hazudni, nem mondani meg az igazat, füllenteni, csúsztatni, elhallgatni, hantázni, félrevezetni, svindlizni, stb. – egy kicsit mindegyiken mást értünk, és máshogy is minősítjük. Valószínű, hogy a napi hazugságok jó része az enyhébb kategóriákba tartozik; ha jóhiszeműek szeretnénk lenni, a hazugságaink zöme úgynevezett „kegyes hazugság” – vagyis nyugtathatjuk magunkat azzal, hogy bár önmagában nem túl szép dolog az igazságot elferdíteni, ha a szándék valakinek a megkímélése, akkor erénnyé válik. De óriási kockázatot is vállalunk, ha nem vagyunk őszinték.  Ahogy a népi bölcsesség is állítja:...

  Szinte közhelynek számít, hogy az emberek szeretnék, ha mások szeretnék őket - ahogy az is, hogy az emberek azokat szeretik a legjobban, akik viszontszeretik őket. Ha szeretnek bennünket, akkor szerethetők vagyunk; vagyis olyan tulajdonságokkal rendelkezünk, amiktől mások jobban érzik magukat.  Ha mások számára szerethetőek vagyunk, akkor van miért szeretnünk önmagunkat is. Mindezekből az következik, hogy az önbecsülésünk nagyon függ másoktól: akkor magas, ha másoktól pozitív visszajelzéseket kapunk magunkra vonatkozóan, és akkor alacsony, ha a többi ember folyton negatívan reagál ránk. Óriási jelentősége van annak, hogy az embernek magas vagy alacsony az önbecsülése – eszerint áll helyt a munkájában, eszerint bánik a családtagjaival, ez befolyásolja, hogy tud-e kapcsolatokat szerezni és ápolni;  végső soron az ember életminősége nagyban múlik azon, szereti-e önmagát, van-e önbecsülése. Fordítsuk meg a fenti következtetés sorrendjét! Ha valakinek magas az önbecsül...

  Egyszer volt, hol nem volt...  Amikor középiskolás voltam, a szentesi Horváth Mihály Gimnázium irodalmi-drámai tagozatán remek tanáraim voltak. Onnan elballagtam, de a drámával nem szakítottam; aztán néhány kanyar után visszatértem saját alma máterembe pedagógusnak a drámatagozatra. A volt tanáraimmal eddigre már baráti viszonyba kerültem, most kollégák is lettünk. Telt, múlt az idő, az én kezem alól is kikerült jó néhány tanítvány, és a történelem megismételte önmagát: az általam tanított tagozatos osztályokból jó néhányan a barátaim lettek, és közülük páran szintén elkeresztelkedtek a színház- és drámapedagógiával.  A Globalityhez vezető ötletemet Bali V. Gergely barátommal - hivatalos titulusai szerint: színházi rendezőasszisztens, segédrendező és event manager - osztottam meg először, és vele dolgoztuk át az ötletcsírát egy innovatív módszerré és átfogó programmá. Gergővel nem ez az első szakmai együttműködésünk. Az érettségije utáni nyáron már mellettem volt a tago...