matos-drama-szentes

  „Mi a fontosabb, (...) az út vagy a cél? - A társ az úton.” (James Norbury) Ott volt az orrom előtt, de nem láttam – ezt hívják a színházi szaknyelvben „belevakulásnak” vagy a népi bölcsességben a „nem látja a fától az erdőt” jelenségnek. Egy ügyfelem levele kellett hozzá, hogy eszembe jusson a megoldás. Elölről kezdve… de előbb egy kérdés:  Mit tennél, ha olyan dologban szeretnéd mások véleményét kérni, ami nem tartozik a teljes baráti körödre, de ha csak a legjobb barátoddal vitatnád meg, akkor a tőle kapott egyetlen válasz nem lenne elegendő? Szóval… sok éves szakmai gyakorlatom során egy dolgot bizonyosan tudtam, egyet sejtettem, egy dolog viszont csak az agyam hátsó felében motoszkált. Azt a tapasztalataim alapján tudtam, hogy a csoportos dráma hatalmas energiákat tud felszabadítani, és ezáltal nagyon hatékony fejlesztő a résztvevők számára. Azt sejtettem viszont, hogy nem való mindenkinek – azoknak semmiképpen, akik mások előtt nem szívesen nyilvánulnak meg alkat...

  ... avagy mit szólnak a szomszédok? Amikor 17 éves koromban közös nyaralást terveztünk a szerelmemmel, a szüleim nem akartak elengedni. Megkérdeztem, miért, és ez volt a válasz: „…mert mit szólnának a szomszédok?!” Számomra elég egyszerű volt a válasz: nem kell nekik elmondani, semmi közük hozzá. A szüleim azonban attól tartottak, hogy a dolog a szomszédok elől nem marad rejtve, és, hogy elítélő véleményük lesz. Miért van az, hogy olyan döntési helyzetekben, amikben egyedül a saját véleményünknek kellene számítania, mások befolyásolni tudnak? Egyáltalán miért avatunk be olyanokat egy-egy dologba, akik számára az teljességgel érdektelen?  Miért tesszük ki magunkat annak, hogy ítélkezhessenek felettünk, ha amúgy a döntésünk nem rájuk vonatkozik? Talán egészen egyszerű: nem vagyunk elég magabiztosak. Félünk attól, hogy az, amilyenek vagyunk, amit teszünk, másoknak nem tetszhet. Tartunk attól, hogy a nemtetszésüknek következményei lesznek ránk nézve. Ezért inkább kipuhatol...

  Kamasz panasz 19. Az egyik nagyon fontos dolog, amit megtanultam a középiskolás korosztállyal kapcsolatban, hogy – úgy általában – a felnőttek hajlamosak alábecsülni a gondolkodásuk érettségét. Kétszeres szülő vagyok, így részben értem az okot, hisz a felnőttek nagy része szülő, amit otthon tapasztal, abból indul ki e korosztállyal kapcsolatban. Márpedig a családon belül az „anya”, „apa”, „gyerek” szerepek eleve eldöntik, hogy leginkább mit mutatunk meg magunkból – a kamaszévek alatt nem azok vagyunk egymás számára elsősorban, akik megvitatják a világ dolgait (és itt az elsősorban szón van a hangsúly), és a beszélgetéseink elsősorban nem az érettség dimenziójában zajlanak. Az iskolában a kamasz egészen más arcát mutatja, mint otthon.  Ha egy pedagógus igazán odafigyel, ha valóban kíváncsi a tanítványaira, és ha azok erősen bíznak benne, akkor számára nem lehet kérdés, hogy a tinédzserek egy jó része képes értően befogadni, analizálni és érett véleménnyel ellátni egy sor ...

  Kamasz panasz 17. Amikor a saját kamaszkori emlékeimben keresgélek, két dologra döbbenek rá. Egyrészt, hogy a legtöbb dolog, amivel küszködtem, a saját helykeresésemmel függött össze; a másik, hogy amikor a körülöttem lévő felnőttek a „hogylétem” felől érdeklődtek, nem erre, hanem szinte csakis az iskolai dolgaimra voltak kíváncsiak. Azt hiszem, ez annyira általános volt, hogy bele sem kezdtem olyan dolgok elmesélésébe, amik igazán foglalkoztattak – inkább ha kérdeztek, rögtön a suliban történtekről számoltam be. Ha jól belegondolok, a saját szüleim sem tudták, mi van velem igazából, mert egyszerűen az engem legjobban érdeklő dolgokról soha nem beszéltem – és az most mellékes, hogy ezért kell-e valakit hibáztatni vagy sem. Remélem, sok kivétel van, de a hozzám eljutó kamasz panaszokból ma is kiütközik ugyanez a tanulság. Mintha a középiskolás korúakból csak az érdekelné a környezetüket, hogy a tanulás és az iskola terén hogyan boldogulnak. Igaz ugyan, hogy kénytelenek az idej...

  Kamasz panasz 15. Az evidens, hogy a mozgás, a „test nevelése” egészségünk szempontjából nagyon fontos, és hogy sok szempont miatt helye van az iskolában a fizikai tevékenységeknek is – nem ezt szeretném cáfolni. De tény, hogy a testnevelés tantárgy kapcsán nagyon sokat tudnak panaszkodni a kamaszok; igazából tízből kilencen egyenesen utálják, és ha csak tehetik, kihagyják. Mint általában, ebben a kérdésben is igaz, hogy az ördög a részletekben lakik. A tesiórákat beépítik az órarendbe, így a legtöbbször előtte és utána is 10 perces szünet van. A fiúk és a lányok külön öltöznek ugyan, de majdnem minden iskolában csak 1-1 öltöző van; ott öltöznek-vetkőznek az előző tesiórások és az utánuk következők is. Sok helyen van tusoló is az öltözőben – azt hiszem, ez előírás is -, nyilván korlátozott számú fülkével. Ajánlok egy gondolatkísérletet felnőtt olvasóimnak:  képzeljük el, hogy a munkahelyünkön minden nap más, random időpontban 30 másik ember társaságában egy nagy közös ...

  Kamasz panasz 13. Közkeletű vélekedés, hogy vannak szülők, akik a saját meg nem valósított céljaikat, álmaikat akarják a gyerekükön keresztül elérni, megélni. Mi van akkor, ha sikerül? Sőt, nem csak sikerül a gyerekünknek az, amit mi szerettünk volna és nem érhettük el, de túl is szárnyal bennünket? Határtalan örömöt érzünk – valószínűleg. Az nem lehet, hogy ha mélyen magába néz a szülő, érez valami mást is? Szerintem nincs abban semmi rossz, ha némi csalódottságot (maga miatt) is átél, netán féltékenységet, irigységet. Én ezt inkább természetesnek tartom. A baj ott kezdődik, ha ezeket az érzéseket nem tudja azonosítani, elemezni és ezek által legyőzni vagy átkeretezni. Hasonló helyzetbe pedagógusként kerülni talán még nagyobb kihívás. A tanítványhoz nem köti rokoni szál és feltétlen szeretet, így ha az elér valami olyant, ami csak keveseknek adatik meg, ezek nem segítenek ellenpontozni a netán feltámadó csalódottságát, féltékenységét, irigységét.  Egy tanárnak szintén n...

  Kamasz panasz 11. Pár évvel ezelőtt készítettek egy kérdőíves felmérést a diákok körében egy középiskolában. A kutatók hipotézise az volt, hogy a tanulók potenciális példaképnek tekintik a tanáraikat és ebbe belejátszik az is, amit azok a külsejükkel, megjelenésükkel, személyi higiéniájukkal kommunikálnak. A kutatás igazolta a hipotézist; leegyszerűsítve az lett az eredmény, hogy a tanári tekintélynek fontos összetevője a szaktudás és a szakmai kompetencia mellett a pedagógusok esztétikai képe is. Valamiért a mi kultúrkörünkben az a nézet a kizárólagosan elfogadott, hogy „nem a külcsín, hanem a belbecs” a fontos, és aki mást mond, arra könnyen rásütik, hogy üresfejű. Ugyanakkor azt is tartja a kollektív bölcsesség, hogy árulkodik a személyiségünkről az is, hogy hogyan néz ki az otthonunk, az autónk, a külsőnk. Én magam arra jöttem rá a tanári pályafutásom alatt, hogy jobb, ha vigyázok a külsőségekkel. Ugyanis többszörös osztályfőnök voltam, és nagyon sokszor elég bizalmat é...