matos-drama-szentes

  „Mi a fontosabb, (...) az út vagy a cél? - A társ az úton.” (James Norbury) Ott volt az orrom előtt, de nem láttam – ezt hívják a színházi szaknyelvben „belevakulásnak” vagy a népi bölcsességben a „nem látja a fától az erdőt” jelenségnek. Egy ügyfelem levele kellett hozzá, hogy eszembe jusson a megoldás. Elölről kezdve… de előbb egy kérdés:  Mit tennél, ha olyan dologban szeretnéd mások véleményét kérni, ami nem tartozik a teljes baráti körödre, de ha csak a legjobb barátoddal vitatnád meg, akkor a tőle kapott egyetlen válasz nem lenne elegendő? Szóval… sok éves szakmai gyakorlatom során egy dolgot bizonyosan tudtam, egyet sejtettem, egy dolog viszont csak az agyam hátsó felében motoszkált. Azt a tapasztalataim alapján tudtam, hogy a csoportos dráma hatalmas energiákat tud felszabadítani, és ezáltal nagyon hatékony fejlesztő a résztvevők számára. Azt sejtettem viszont, hogy nem való mindenkinek – azoknak semmiképpen, akik mások előtt nem szívesen nyilvánulnak meg alkati adottsá

  ... avagy mit szólnak a szomszédok? Amikor 17 éves koromban közös nyaralást terveztünk a szerelmemmel, a szüleim nem akartak elengedni. Megkérdeztem, miért, és ez volt a válasz: „…mert mit szólnának a szomszédok?!” Számomra elég egyszerű volt a válasz: nem kell nekik elmondani, semmi közük hozzá. A szüleim azonban attól tartottak, hogy a dolog a szomszédok elől nem marad rejtve, és, hogy elítélő véleményük lesz. Miért van az, hogy olyan döntési helyzetekben, amikben egyedül a saját véleményünknek kellene számítania, mások befolyásolni tudnak? Egyáltalán miért avatunk be olyanokat egy-egy dologba, akik számára az teljességgel érdektelen?  Miért tesszük ki magunkat annak, hogy ítélkezhessenek felettünk, ha amúgy a döntésünk nem rájuk vonatkozik? Talán egészen egyszerű: nem vagyunk elég magabiztosak. Félünk attól, hogy az, amilyenek vagyunk, amit teszünk, másoknak nem tetszhet. Tartunk attól, hogy a nemtetszésüknek következményei lesznek ránk nézve. Ezért inkább kipuhatoljuk, neki

  Kamasz panasz 19. Az egyik nagyon fontos dolog, amit megtanultam a középiskolás korosztállyal kapcsolatban, hogy – úgy általában – a felnőttek hajlamosak alábecsülni a gondolkodásuk érettségét. Kétszeres szülő vagyok, így részben értem az okot, hisz a felnőttek nagy része szülő, amit otthon tapasztal, abból indul ki e korosztállyal kapcsolatban. Márpedig a családon belül az „anya”, „apa”, „gyerek” szerepek eleve eldöntik, hogy leginkább mit mutatunk meg magunkból – a kamaszévek alatt nem azok vagyunk egymás számára elsősorban, akik megvitatják a világ dolgait (és itt az elsősorban szón van a hangsúly), és a beszélgetéseink elsősorban nem az érettség dimenziójában zajlanak. Az iskolában a kamasz egészen más arcát mutatja, mint otthon.  Ha egy pedagógus igazán odafigyel, ha valóban kíváncsi a tanítványaira, és ha azok erősen bíznak benne, akkor számára nem lehet kérdés, hogy a tinédzserek egy jó része képes értően befogadni, analizálni és érett véleménnyel ellátni egy sor olyan kér

  Kamasz panasz 17. Amikor a saját kamaszkori emlékeimben keresgélek, két dologra döbbenek rá. Egyrészt, hogy a legtöbb dolog, amivel küszködtem, a saját helykeresésemmel függött össze; a másik, hogy amikor a körülöttem lévő felnőttek a „hogylétem” felől érdeklődtek, nem erre, hanem szinte csakis az iskolai dolgaimra voltak kíváncsiak. Azt hiszem, ez annyira általános volt, hogy bele sem kezdtem olyan dolgok elmesélésébe, amik igazán foglalkoztattak – inkább ha kérdeztek, rögtön a suliban történtekről számoltam be. Ha jól belegondolok, a saját szüleim sem tudták, mi van velem igazából, mert egyszerűen az engem legjobban érdeklő dolgokról soha nem beszéltem – és az most mellékes, hogy ezért kell-e valakit hibáztatni vagy sem. Remélem, sok kivétel van, de a hozzám eljutó kamasz panaszokból ma is kiütközik ugyanez a tanulság. Mintha a középiskolás korúakból csak az érdekelné a környezetüket, hogy a tanulás és az iskola terén hogyan boldogulnak. Igaz ugyan, hogy kénytelenek az idejük n

  Kamasz panasz 15. Az evidens, hogy a mozgás, a „test nevelése” egészségünk szempontjából nagyon fontos, és hogy sok szempont miatt helye van az iskolában a fizikai tevékenységeknek is – nem ezt szeretném cáfolni. De tény, hogy a testnevelés tantárgy kapcsán nagyon sokat tudnak panaszkodni a kamaszok; igazából tízből kilencen egyenesen utálják, és ha csak tehetik, kihagyják. Mint általában, ebben a kérdésben is igaz, hogy az ördög a részletekben lakik. A tesiórákat beépítik az órarendbe, így a legtöbbször előtte és utána is 10 perces szünet van. A fiúk és a lányok külön öltöznek ugyan, de majdnem minden iskolában csak 1-1 öltöző van; ott öltöznek-vetkőznek az előző tesiórások és az utánuk következők is. Sok helyen van tusoló is az öltözőben – azt hiszem, ez előírás is -, nyilván korlátozott számú fülkével. Ajánlok egy gondolatkísérletet felnőtt olvasóimnak:  képzeljük el, hogy a munkahelyünkön minden nap más, random időpontban 30 másik ember társaságában egy nagy közös helyiségb

  Kamasz panasz 13. Közkeletű vélekedés, hogy vannak szülők, akik a saját meg nem valósított céljaikat, álmaikat akarják a gyerekükön keresztül elérni, megélni. Mi van akkor, ha sikerül? Sőt, nem csak sikerül a gyerekünknek az, amit mi szerettünk volna és nem érhettük el, de túl is szárnyal bennünket? Határtalan örömöt érzünk – valószínűleg. Az nem lehet, hogy ha mélyen magába néz a szülő, érez valami mást is? Szerintem nincs abban semmi rossz, ha némi csalódottságot (maga miatt) is átél, netán féltékenységet, irigységet. Én ezt inkább természetesnek tartom. A baj ott kezdődik, ha ezeket az érzéseket nem tudja azonosítani, elemezni és ezek által legyőzni vagy átkeretezni. Hasonló helyzetbe pedagógusként kerülni talán még nagyobb kihívás. A tanítványhoz nem köti rokoni szál és feltétlen szeretet, így ha az elér valami olyant, ami csak keveseknek adatik meg, ezek nem segítenek ellenpontozni a netán feltámadó csalódottságát, féltékenységét, irigységét.  Egy tanárnak szintén nagy szüks

  Kamasz panasz 11. Pár évvel ezelőtt készítettek egy kérdőíves felmérést a diákok körében egy középiskolában. A kutatók hipotézise az volt, hogy a tanulók potenciális példaképnek tekintik a tanáraikat és ebbe belejátszik az is, amit azok a külsejükkel, megjelenésükkel, személyi higiéniájukkal kommunikálnak. A kutatás igazolta a hipotézist; leegyszerűsítve az lett az eredmény, hogy a tanári tekintélynek fontos összetevője a szaktudás és a szakmai kompetencia mellett a pedagógusok esztétikai képe is. Valamiért a mi kultúrkörünkben az a nézet a kizárólagosan elfogadott, hogy „nem a külcsín, hanem a belbecs” a fontos, és aki mást mond, arra könnyen rásütik, hogy üresfejű. Ugyanakkor azt is tartja a kollektív bölcsesség, hogy árulkodik a személyiségünkről az is, hogy hogyan néz ki az otthonunk, az autónk, a külsőnk. Én magam arra jöttem rá a tanári pályafutásom alatt, hogy jobb, ha vigyázok a külsőségekkel. Ugyanis többszörös osztályfőnök voltam, és nagyon sokszor elég bizalmat érezt

  Kamasz panasz 9. Egy tinédzsernek a gyermekkor fokozatos elhagyása azt is jelenti, hogy elkezd rálátni a felnőttek „viselt dolgaira”. És egy csomó dolog nagyon nem tetszik neki. Különösen azok nem, amikben a szerettei az érintettek. Önmagában az, hogy rá kell jönnie: ők sem hibátlanok, tetézi a saját magával kapcsolatban hirtelen feltámadt problémáit. Lehet, hogy kifelé nem mutatja, hogy érdeklik őt ezek, még az is lehet, hogy minél inkább szenved egy ilyen dologtól, annál inkább azt láttatja, hogy hidegen hagyják. Csakhogy közben rágja magát. A szülők hibái kétszeresen rosszul érintik a kamaszt: egyrészt meghasonul, mert úgy érzi, miközben tőle elvárják a tökéletességet (lehet, hogy nem, de ő akkor is így érzi), ők maguk korántsem azok. Másrészt minden szeretete a szüleié, és ez nehezen fér meg azzal, hogy ráébred, vannak dolgaik, amiket nem tud szeretni. Mindezt át fogja vészelni a serdülő, ha átlagos és/vagy apróbb hibákról van szó. A kamaszkor elmúltával beáll normális szin

  Kamasz panasz 7. Szeretnék elkerülni egy félreértést: amikor a kamaszok panaszait felemlegetem, rendszerhibákról írok, nem egy konkrét iskoláról! Az egy-egy intézményben előforduló visszásságok csepp a tengerből, és tudom, hogy rengeteg, a közoktatásban dolgozó szakember nagyon hasonlóan látja a rendellenességeket. A legtöbben saját lelkiismeretükkel is küzdve próbálják kiküszöbölni az iskolarendszer számukra is hátrányos számos hibáját – és ez nagyon nehéz feladat, tisztelet érte! Az más kérdés, hogy lehetne-e tenni valamit a változásért. Én hiszek a „sok lúd disznót győz” elvben – bár többen lennének így!  Akár pedagógusokról, akár szülőkről van szó, a közösen végigvitt cselekvések hatékonyabbak az egyéni stratégiáknál.  Szociológusok szerint történelmi örökségünk, hogy még nem nőtt fel a társadalmunk; sokszoros kollektív tapasztalatunk, hogy a túlélést a „ne szólj szám, nem fáj fejem” mentalitás jelenti. De panaszok ide vagy oda, ha már idekanyarodtam, hadd osszam meg az opt

  Kamasz panasz 5. Családi történet: Választási évben jártunk; az 5. osztályos gyermek hazament az iskolából, és közölte, hogy osztályfőnöki órán a tanár azt kérte tőlük, mondják meg otthon, hogy X. pártra szavazzanak a szüleik. Ez egy felekezeti iskola volt – pár nap múlva a templomból is úgy ment haza a gyermek, hogy onnan is ugyanezt üzenték. Egy másik gyerek egy másik – állami - iskolában kémia órán (!) arról kapott „tájékoztatást”, hogy azok, akik a saját nemükhöz vonzódnak, betegek, amiből ki lehet őket gyógyítani; és hogy hiába élnek házasságban a szülők és nevelnek gyerekeket, az nem család, ha nem hívő keresztények. A harmadik példa szintén választási évben esett meg; miután feltette a tanerő a kérdést, hogy ki töltötte már be a szavazási korhatárt, elkezdte a saját politikai meggyőződése szerinti pártot feldicsérni, miközben annak ellenzékét minősíthetetlen hangnemben gyalázta. Mindegyik eset jogliag is aggályos, ugyanakkor etikátlan is. Rengeteg hasonló panaszt hal

  Miből áll egy dráma-coaching folyamat? "Minden ember más, de éppen ez a jó" (LGT dalszöveg) A coaching első lépése egy ingyenes első konzultáció, ekkor kerül sor a közös munka kereteinek kialakítására. Mivel a drámacoaching egyénre szabott, a továbbiakat a kliens egyedi igényeihez igazítjuk, ezért itt csak körvonalazni lehet, milyen egy egyéni alkalom. (Egy coach többféle szemlélet közül választhat, elsősorban attól függően, hogy az adott ügyfele milyen támogatást szeretne leginkább.) Az első ülés alkalmával megbeszéljük a kereteket, sor kerül szerződéskötésre (általában szóbeli megállapodás az időpontokról, helyszínekről, titoktartásról, illetve a folyamat tartalmi részéről: a kliens milyen témákkal szeretne foglalkozni, milyen eredménnyel lenne elégedett). Ezután az ügyfél által hozott témák részletes ismertetésére, átbeszélésére kerül sor, illetve ha szükséges, felveszünk teszteket is. A következő alkalmakon a témák feldolgozására kerül sor; ebben a folyamatban h

Magyarországon a coaching még nem igazán elterjedt, holott mára hatalmas szakmai tudás halmozódott fel ebben a segítő szakmában. Jobbára csak a nagyvárosokban és az üzleti életben terjedt el itthon a coaching, pedig hiánypótló szakma, ráadásul többféle specializációval foglalkozó ága van, kiváló szakemberekkel. Ezek közül talán valamennyire ismertek az úgynevezett life coachok, az életvezetési tanácsadók; de a külföldön nagy népszerűségnek örvendő művészeti felkészültségű coachokból kevés van - drámacoach pedig itthon szinte nincs is. Ez a felismerés vezetett abban, hogy drámaszakemberként megalapítsam "matos-dráma-mentor" vállalkozásomat, amelynek egyik alappillére a drámaoaching. Mi a coaching és mi a coach dolga? A coaching egy együttműködés egy képzett coach szakember és egy egyén között; együtt dolgoznak azon, hogy a kliens fokozni tudja a teljesítményét, elérje céljait, és fejlődjön akár személyes, akár szakmai téren. A coach elősegíti az ügyfél önmegismerését, ösztönzi

  Mit lehet/kell tudni a kommunikációról? "Jól szólni dísz, derék dolog, de a dísztelen csak dadog. Ámbár dadogni dísztelen, olykor dicsőbb, mint díszesen." (Weöres Sándor) A kommunikáció minden emberi megnyilvánulás alapja. Az emberek közötti megértés és kapcsolatok elengedhetetlen eszköze. Információ-csere, amelyben az információ bármi lehet: adatok, értékek, ötletek, érzelmek, stb. Az ember mindig és mindennel kommunikál. Szavakkal és csenddel, a testével és az arcával; írásban vagy szóban, elektronikusan vagy jelenléttel, a megjelenésével, a hangjával vagy épp a némaságával. Jól kommunikálni annyit tesz, mint emberként jól működni: magunkat megértetni, kifejezni, elhelyezni a világban; és legalább ennyire fontos mások megnyilvánulásait jól tudni olvasni. Vagyis aki fejlett kommunikációval vértezi fel magát, az előnyt szerez az élete minden területén, legyen az tanulás, munka, barátság, párkapcsolat, művészeti tevékenység, bármi. Milyen területei vannak a kommu

  Mit lehet/kell tudni a tehetségről? Tehetségről akkor beszélhetünk, ha valaki kivételes képességekkel rendelkezik. A tehetség olyan területeket foglal magában, mint a kreativitásra való képesség, a fejlett intelligencia, az elkötelezettség vagy a motiváció. A tehetség e három összetevő metszetében találkozik, azaz egy tehetséges tanulónak például mind a három tulajdonsággal rendelkeznie kell ahhoz, hogy tehetségnek lehessen azonosítani. A kivételes képesség lehet általános képesség, mint például a fejlett anyanyelvi képesség, vagy valamilyen speciális képesség (pl. színészi tehetség). A kreativitás magában foglalja az eredetiséget, a problémaérzékenységet, a rugalmasságot és a gyors gondolkodást. Az elkötelezettség olyan személyes tulajdonságokat foglal magában, melyek a tehetség kibontakozásához szükséges energiát biztosítják, mint például az érdeklődés, versenyszellem, kitartás vagy érzelmi stabilitás. A jó hír mindezzel kapcsolatban az, hogy ezeket a képességeket és kész

  Kamasz panasz 3. Az eléggé köztudott, hogy tinédzserkorban hatalmas jelentőségű az igazságérzet. Ez összefügg a saját értékrend kialakításával: a kamasz keresi önmagát, így minden jelenséget megvizsgál. A dolgokat a „minden fekete vagy fehér” látásmód alapján vagy elítéli vagy beépíti saját személyiségébe. Mindent kritikusan szemlél, mögé akar látni a dolgoknak, tudni akarja a miértjüket, hátterüket is. Saját kamaszkoromban a legbosszantóbbnak a „csak” szócskát tartottam. Biztosan fárasztó volt, hogy nem elégedtem meg egyféle vagy egyszerű magyarázattal a felnőttektől, így gyakran előfordult, hogy ezzel a szócskával fizettek ki, ha valamit vitattam. (Azt is tegyük hozzá, hogy abban az időben a tekintély-elv dívott: egy felnőtt nem tartozik magyarázattal a gyereknek.) Még ma is élesen emlékszem az ilyen esetekre; és ma is meggyőződésem, hogy ha észszerű érveket sorakoztattak volna fel előttem vagy én magam is érvelhettem volna az igazam mellett, abbahagytam volna a dacoskodást.