matos-drama-szentes

  Egyszer volt, hol nem volt...  Amikor középiskolás voltam, a szentesi Horváth Mihály Gimnázium irodalmi-drámai tagozatán remek tanáraim voltak. Onnan elballagtam, de a drámával nem szakítottam; aztán néhány kanyar után visszatértem saját alma máterembe pedagógusnak a drámatagozatra. A volt tanáraimmal eddigre már baráti viszonyba kerültem, most kollégák is lettünk. Telt, múlt az idő, az én kezem alól is kikerült jó néhány tanítvány, és a történelem megismételte önmagát: az általam tanított tagozatos osztályokból jó néhányan a barátaim lettek, és közülük páran szintén elkeresztelkedtek a színház- és drámapedagógiával.  A Globalityhez vezető ötletemet Bali V. Gergely barátommal - hivatalos titulusai szerint: színházi rendezőasszisztens, segédrendező és event manager - osztottam meg először, és vele dolgoztuk át az ötletcsírát egy innovatív módszerré és átfogó programmá. Gergővel nem ez az első szakmai együttműködésünk. Az érettségije utáni nyáron már mellettem volt a tagozatunk nyári s

  A Globality módszer egy felnőtteknek szóló csoportos játéktevékenység, amelyben résztvevőként egy saját - minden részletében teljes - világot építünk fel a képzeletünkből. (Hat nap alatt megteremtjük, a hetediken megpihenünk.) A közösen megalkotott világ ugyan a fantáziánk műve, de benne minden valóságos: a szerepeink, a helyzetek, a problémák. Ez a keret. Ennek a fiktív világnak a célja a valóságos világ jobb megértése; mégpedig nem hagyományos tanulással, hanem cselekvések által. A kereten belül ugyanis hasonló szituációk keletkeznek, amilyenek a valóságban is, ezért ugyanúgy kell reagálnunk rájuk. Ezek a játék során megélt reakciók pedig összeállnak a saját valós életünkben bármikor mozgósítható tudássá. Mindezeknek a legfontosabb összetevője a játék. Ugyanazért játszunk felnőttként, amiért a gyerekek is: hogy - védetten, a nem kívánt következmények fenyegetése nélkül – tanuljuk meg, hogyan boldoguljunk az életben. A Globality módszer a drámapedagógiában alkalmazott tanítási

  Tábori és szabadidős társas játékok Saját fejlesztésű átfogó játékprogramok a szabadidő eltöltésére; egyedülálló komplex fejlesztő, oktató és szórakoztató csomagok fiatal felnőttek számára Olyan társasjátékok, amelyekben a résztvevők az élő játékbábúk, a dobókockának ezer oldala van, a játéktábla a fantáziánk; és amelyeket azért játszunk, hogy otthonosabban mozoghassunk a világban. A játékhoz nem kell más, csupán részvétel, kíváncsiság és nyitottság; ugyanis a Globality arra a teremtő erőre épít, amit a közösség képes mozgósítani: az együtt gondolkodás és az együtt alkotás erejére. A résztvevők egyedisége kiegészíti egymást és összeadódva egy magasabb minőséggé állhat össze: egy egész (fiktív) világgá.

  Az emberek gyakran félreértik egymást. Az, hogy ez idegenek között megtörténik, majdnem természetes, hisz az emberi kommunikáció igen bonyolult rendszer – az egymást nem ismerők egymás kommunikációs módjait sem tudhatják maradéktalanul azonosítani. Ám félreértések még a szoros és gyengéd kapcsolatokban is előfordulhatnak. Elvileg az egymást szerető emberek közötti kommunikációs elcsúszásnak vagy eltorzulásnak nem szabadna gyakorinak lennie, hisz feltételezhetően a felek jól ismerik egymást. Sajnos azonban a hétköznapi tapasztalat nem ezt mutatja. Elég csak a válások számára vagy a családon belüli erőszak jelenségére gondolnunk, hogy észrevegyük:  még azok is, akik annyira szeretik egymást, hogy összekötötték az életüket, sokszor sérelmeket dédelgetnek, haragot éreznek egymás iránt; veszekednek, vádaskodnak, bántják egymást. Mindez általában a nem megfelelő kommunikáció következménye. Miben gyökerezhet a rossz kommunikáció? Nyilvánvaló válasz, hogy nem tanultunk meg jól kommunik

  Kisgyermekkorban  a felnőttek irányítanak bennünket, és ez természetes a számunkra, ebbe születünk bele. Aztán elkezdjük felfedezni a világot és benne magunkat, próbálgatjuk a határainkat. És bár bele-beleütközünk a minket irányítók szabályaiba, nem kérdőjelezzük meg a felettünk meglévő „hatalmukat” – hisz így biztonságos. A serdülőkor  lázadás a külső irányítás ellen, ugyanakkor kétségbeesett küzdelem a saját magunk feletti irányítás megszerzéséért. Sok ijesztő testi és lelki változással szembesülünk, és kétségbeesetten szeretnénk megszerezni a hatalmat felettük. Miközben azt keressük, hogyan lehetnénk úrrá saját átalakuló világunkon, úgy érezzük, senki nem ért meg bennünket – a minket addig biztonságosan terelgető felnőttekben és az általuk szabott határokban akadályokat látunk. Úgy érezzük, le kell bontanunk az általuk szabott korlátokat, meg akarunk szabadulni az irányításuktól. Aztán a kamaszéveket elhagyva  szembesülünk a felnőtt lét ezernyi felelősségével - és miközben saj

  Középiskolás koromban a filozófia tanárom ismertetett meg egy elmélettel, a „partikuláris és individuális szerelem” teóriájával. Évtizedek teltek el azóta, így arra nem emlékeztem, kitől származott a gondolatmenet – nemrég rákerestem. Nehéz volt megtalálni; feledésbe merült, vagy talán nem is jutott el sokakhoz a keletkezése idején sem, pedig megvilágosodás-szerűen fontos fejtegetés. Álljon itt a szerző, Heller Ágnes szavaival: „Aki csak az önmagához való viszonyban (partikulárisan) szeret, az csak addig szeret, amíg a másik az övé, amíg az őt szereti a legjobban. A szeretett lény fő értéke a hozzá való tartozás. Ha ez megszűnik, a szeretet (szerelem) is megszűnik, és gyűlöletbe, megvetésbe csap át. Addig, amíg a másik hozzá tartozik, az azonosulás a másikkal feltétlen. A másik tökéletes, hibátlan, addig tökéletes és hibátlan, amíg az övé. Abban a pillanatban, amint nem saját énjének kibővítése többé, minden tökéletességéből tökéletlenség lesz. Soha nincsen distancia (különbségtéte

  Az ünnep szóról általában – az egyházi, állami, hivatalos rendezvények mellett - kivételes, ritka, nagyszabású dolgok jutnak eszünkbe. De mi lenne, ha bevezetnénk a „hétköznapi ünnep” fogalmát? A hétköznapi ünnep azt jelentené, hogy az ember megünnepli az összes sikerét – bármiben is érte el azokat. Persze szoktunk örülni annak, ha jól teljesítünk valamiben, de én most inkább a jutalmazásról beszélek. Valami szertartásról, ami jelentőssé tudja tenni az eredményeinket. A szertartásokban nem magukban szoktak részt venni az emberek – így a hétköznapi ünnep egyik fontos alapvetése az lenne, hogy bevonunk valakit vagy akár több embert is. Része az ünneplésnek, hogy a szavainkkal is megemeljük az apropót: válogatott kifejezésekkel felidézzük, kiemeljük a fontosságát. Az ünnephez ünnepi díszbe öltözünk, felvesszük az „ünneplőt”, kifényesítjük a cipőnket, feltesszük a legszebb ékszereinket. Az ünnepet előkészítjük, vigyázunk arra, hogy legyen kerete, forgatókönyve - hogy lehetőleg hibá

  Vörösmarty Mihály: A merengőhöz című verse lehetne akár egy coach fontos életvezetési tanácsa is. Arról szól a költemény „lefordítva” és röviden, hogy az életet a jelenben kell élni, sem a múltba fordulás, sem a jövő kémlelése nem segít élni a mában: „Hová merűlt el szép szemed világa? Mi az, mit kétes távolban keres? Talán a múlt idők setét virága, Min a csalódás könnye rengedez? Tán a jövőnek holdas fátyolában Ijesztő képek réme jár feléd, S nem bízhatol sorsodnak jóslatában, Mert egyszer azt csalúton kereséd?...” Kétes vagyis kétséges a múltba révedni, mert a sötét csalódások felidézése fájdalmas, ráadásul a régi rossz tapasztalatok meg is akadályozhatják az embert abban, hogy hasonló helyzetekbe kerülve bízni tudjon a sikeres megoldásban. A jövő kutatása szintén gátló tényező lehet a céljainkban, hisz ismeretlen; az ismeretlen dolgok pedig szorongással töltenek el bennünket, evolúciós szinten is elutasítjuk az idegen dolgokat. Az egyik fontos mondat, ami a sel

  Az, hogy a virtuális tér totálisan behálózza a társadalmunkat, és hogy a mai tizenévesek a legveszélyeztetebbek e téren, szinte közhely. Különböző szakemberek sora hívja fel erre a figyelmet, és próbálnak lehetséges védekezési módokat is kínálni. Én nem vállalkozom arra, hogy beálljak ebbe a sorba, csak szeretnék megosztani egy tapasztalatot: azok a tinédzser csoportok, amelyekkel drámatanárként és diákszínjátszó rendezőként foglalkozom, az átlagtól eltérően kevésbé függenek az online tértől - azt igyekszem bemutatni, hogy ennek mik a valószínű az okai. Ha egyszerűen és röviden szeretném megvilágítani az okok közös nevezőjét, azt mondanám: egy „jelenléti” közösséghez tartoznak és számukra élvezetes közös tevékenységeket végeznek. A közös tevékenység a színházcsinálás folyamata a készségfejlesztéstől a színpadra állításig, vagyis tulajdonképpen a drámaterápia. E közösségben drámajátékok- és gyakorlatok során az érzelmi intelligencia fejlődik, amely  bizonyítottan a sikeres életp

  Van az úgy, hogy az ember azt mondja: Elég! Valamire nemet mond. Nem akar valamit tovább csinálni, nem akar benne maradni egy helyzetben, nem akarja, hogy az történjen vele, ami addig. Ám ettől  az „Elég!”-től nem mindig jut el az ember addig, hogy tegyen is a helyzete megváltozásáért.  Belül ugyan „kiabál”, de végül meghunyászkodik és tűr tovább. Amikor eljutunk arra a pontra, hogy tényleg elegünk van, az általában egy krízis tetőpontja. Ez a csúcs viszonylag rövid ideig tart csupán, és bár a magunkról lerázni kívánt helyzet továbbra is fennáll, később valamivel enyhébben hat ránk, így hajlamosak vagyunk visszavonulót fújni. És mentegetni a helyzetet. „Nem is annyira, nem is úgy, nem is addig”, stb. Mert változtatni nehéz, rálépni egy ismeretlen útra félelmetes, kipróbálni magunkat új helyzetekben nem komfortos. Mégis fel kell tennünk magunknak ezeket a kérdéseket: Minek vesztegetnénk az időnket és az energiáinkat olyan dolgokra, amelyek felemésztenek bennünket? Ha benne marad

  Amikor ezt írom, nincs még 24 órája, hogy benyújtottam a státuszváltást elutasító nyilatkozatomat a munkáltatómnak. Elvileg a kollégáim nem is értesülhettek erről, mégis alig telt el pár óra, máris jelentkeztek az osztályfőnökségemre. Először megrökönyödtem ezen, sőt, kicsit fájt is, hogy „máris keselyűk köröznek a tetemem felett” – de belegondoltam a lehetséges motivációkba, és most inkább „szánom, siratom, sajnálom” szegény szakmámat.  (E szavakat Lázár Ervintől kölcsönöztem, aki a Négyszögletű Kerek Erdő mesefiguráit mély megértéssel alkotta meg tökéletlenségükben is szerethetőnek; e szavakat én sem elítélően használom!) Az osztályfőnöki pótlék kb. nettó harmincezer forintja szabad préda lesz a távozásommal. Akinek a múlt tanévben volt osztálya, de idén nem jutott neki, annak ennyivel kevesebb a havi jövedelme – a pedagógusbérek átlagos mértékéhez viszonyítva ez egy jelentős összeg! Ezért muszáj versenyezni érte – a megélhetés függhet ettől. Ahogy a muszáj vezérelhette jó néhá

  A „státusztörvény” csak egy dolog –   az utolsó csepp -, a pedagógus pályát nem pusztán az abban foglaltak miatt hagyom el – a legfőbb ok, hogy meghasonlottam önmagammal, mert… … egyre gyakrabban szégyellem bevallani társaságban, hogy pedagógus vagyok.  Néha azért, mert rögtön sajnálni kezdenek - az éppen aktuális, a sajtóból elhíresülő okokból. Máskor azért, mert a pedagógustársadalomról kialakult az a vélemény, hogy mindent meg lehet velünk tenni, birkaként eltűrünk bármit – és sajnos igazából osztom is ezt a véleményt (a nagyon is méltányolható kifogások ellenére is). De leginkább akkor szégyellem magam, ha a fizetések szóba kerülnek, ugyanis szinte bármely társaságban, amelyben megfordulok, én keresem a legkevesebbet (pedagóguskörön kívül persze). Nem a pénz mennyiségéről van szó, hanem az alacsony fizetés mögöttes jelentéséről: ennyit ér a hivatásom – mások munkájához képest. Vagyis jóval kevesebbet egy jogászénál, egy orvosénál, egy marketingesénél, egy mérnökénél vagy inform

  Áldozathibáztatás  ⃰   Amikor az akkor még csak tervezett „státusztörvénnyel” először szembesültem, az azonnali reakcióm az volt, hogy ha ezt a szabályozást bevezetik az oktatásba, én biztosan nem maradok. Ezt a gondolatot azonban szinte rögtön követte a szégyen érzése: milyen pedagógus vagyok én, ha arra készülök, hogy cserbenhagyom a tanítványaimat, a szülőket, az iskolámat (és a hazámat)?! Azóta elfogadták a törvényt, hatályba is lépett, de a fenti dilemma velem maradt. Egészen addig, míg meg nem értettem és tudatosítottam, hogy  ez egy tipikus áldozathibáztatás szituáció, és nem viselkedhetek úgy, mint a magát okoló áldozat. Az félelmetes, ha a jó emberekkel is történhetnek rossz dolgok; mert egy igazságos világban mindenki azt kapja, amit érdemel; igazságtalanság csak azzal történik, aki nem viselkedik elég okosan, vagy aki nem jó ember. Aki tehát az áldozatot hibáztatja, az magát védi: ha ő jó és jól viselkedik, akkor őt nem fogja igazságtalanság érni. Ez a gondolkodásm

  Gyerekkoromban az egyik kedvencem volt az ezzel a címmel megjelent könyv (szerzője Nagy Katalin), amelyben a főszereplő kisfiút mindig sarokba állította a rá vigyázó Nénike, mert „rossz” volt; ám ő „bűnhődés” helyett a körmével rajzokat karcolt a vakolatba, és mesélt magának mindenféle különös történetet. Saját tanári praxisomban is többször előfordult, hogy az iskolánkban  egy-egy diákról a kollégák egyöntetűen állították: „rossz” gyerek; aztán, amikor a tanítványom lett, én úgy tapasztaltam, hogy  rosszaság nincs benne – annál több kreativitás, kíváncsiság, szerteágazó energiák. Én magam is „rossz” gyerek voltam – legalábbis az általános iskolámban ez volt rólam a tanáraim véleménye; az osztályfőnököm egyenesen arra jutott, hogy a középiskolába akkor még kötelezően küldött jellemzésembe beleírja: „antiszociális viselkedése miatt felvételét nem javaslom”. Csakhogy a gimnáziumnak, ahová felvételiztem, egy nagyszerű pedagógus volt az igazgatója, aki e jellemzést olvasva így szólt:

  A norvég író, Ibsen Nóra című drámájának címszereplője elhagyni készül a gyermekeit és a férjét. A férj – hogy visszatartsa – azzal érvel, hogy Nórának szent kötelességei vannak feleségként és anyaként. Erre Nóra így felel: „Nem tudok azzal a feladattal megbirkózni. Más feladat az, amit előbb meg kell oldanom. Magamat kell megnevelnem… más szent kötelességeim is vannak… A kötelességeim magammal szemben… legelsősorban ember vagyok, éppen úgy, mint te – vagy mindenesetre meg kell kísérelnem, hogy az legyek.” Jelen írásban nem vállalkozom műelemzésre, csak Ibsen sorainak egy nagyon fontos hétköznapi tanulságára szeretném felhívni a figyelmet. Ez pedig az, hogy még a legegyszerűbb emberi feladatainkhoz is csak akkor tudunk felnőni, ha ismerjük önmagunkat. Bármit akarunk megoldani, bármit szeretnénk elérni, ahhoz csakis a saját képességeink, erősségeink és gyengeségeink feltérképezése és vezethet el. Erre persze lehet azt mondani, hogy magától értetődő, hogy az ember ismeri önmagát.

  Megesett már veled ez? Szócsatába bonyolódtál valakivel, és alulmaradtál, mert nem jutott eszedbe semmi frappáns, amivel visszavághattál volna. Ám alig hagytad el a terepet, rögtön milliónyi válaszlehetőség ötlött az eszedbe, jobbnál-jobb érvek és szófordulatok. Mi lehet ilyenkor a baj?  Miért nem akkor tudtál jól szerepelni, amikor szükséged lett volna rá? Két dolog valószínű. Az egyik, hogy nem vagy hozzászokva hasonló szituációkhoz, vagyis ez egy olyan helyzet volt, ami valamilyen szempontból szokatlan vagy váratlan volt számodra. A másik, hogy a kommunikációd hagyott cserben. Jó hírem van: mindkettőn lehet segíteni! Sztanyiszlavszkij, a híres orosz rendező és színidirektor tankönyveket is írt színészek számára, ezeket ma is használják. Ő írja egyik tankönyvében, hogy a színésznek minden olyan szituációban, aminek magánemberként részese, a mesterségéhez szükséges alapanyagot kell látnia. Mindig önmagát kicsit kívülről is figyelve kell részt vennie a leghétköznapibb helyzet

  „Pocsék vagyok, fantasztikusan pocsék.”  – kezdi monológját Janikovszki Éva kamasz szereplője. Saját tinédzserkorából mindenkinek ismerős lehet ez a hozzáállás - amikor elégedetlenek voltunk a testünkkel. Vajon felnőttként elégedettek az emberek saját külsejükkel?  Aligha – legalábbis kutatások sora ezt igazolja vissza. Nyilván a téma mélyebb kifejtést igényel, most csak egy részletéről szeretnék elgondolkodni – arról, amit a reklámok tükröznek. Két számomra fontos dolgot említenék a reklámokból. Az egyik az, hogy mennyi olyan terméket hirdetnek a médiafelületeken, amelyek hátterében az a feltételezés áll, hogy az emberek nincsenek megelégedve a külsejükkel. Ritka haj vagy kopaszodás elleni szerek; hajszín változtatását szolgáló vagy az őszülést elfedő termékek; haj- és körömerősítők; testsúlycsökkentő készítmények; szeplők, bőrhibák, pattanások eltüntetésére alkalmas kozmetikumok; szempillahosszabbítók; öregedést lassító krémek, szérumok… és még lehete hosszan sorolni. A másik

  Középiskolás koromban sokat hallottam azt, hogy „neked nincs más dolgod, csak tanulni!”. Már akkor is visszásan hangzott számomra ez a mondat, hisz a „csak” nagyon igazságtalannak tűnt annak fényében, hogy a tanulás mennyi erőfeszítést igényelt tőlem. A mai iskolás korosztálynak, de talán fokozottabban a középiskolásoknak a „csak” még sokkal inkább alulbecsülése annak, amit elvárunk tőlük a formális oktatásban. Mennyiségben is – például vegyük a történelem tantárgyat: nekem még az 1950-es évek végéig tartó időszakig kellett az eseményeket ismernem, a mai tantervek 2022-ig írják elő a követelményeket -, de minőségben főképp. Ha csak a legegyszerűbb példát vesszük: már nem csupán kézírással, hanem digitális felületeken készülő feladatokat is meg kell tudni csinálniuk. Lehetne még sorolni, mennyivel bővebb vagy mennyivel másabb a mai közoktatásban előírt taranyag, de inkább nézzük a legszembetűnőbb jellemzőt:  mennyi időt kell (intézményes) tanulással eltöltenie egy mai tinédzsernek